Százharminc éve született Kodály

A budapesti bölcsészkaron magyar–német, a Zeneakadémián zeneszerzés szakon tanult az 1882. december 16-án Kecskeméten született Kodály Zoltán, majd 1904-es diplomázása után nem sokkal – mint az közismert – Bartók Bélával népdalgyűjtő körutakra indult a Kárpát-medencében, főképp Erdélybe, ezzel korszakalkotó munkát kezdve a népi muzsika megőrzéséért.

Az első világháború utáni forradalom idején a zenei direktórium tagja volt, ezért később fegyelmi eljárás indult ellene, hallgatásra kényszerült. Később a Budapest egyesítésének 50. évfordulójára 1923-ban írt Psalmus Hungaricus nemzetközi sikere emelte ki elszigeteltségéből – műveit Arturo Toscanini is vezényelte. Jelentős alkotásai – például a Galántai táncok, a Buda visszavételének 250. évfordulójára írt Budavári Te Deum, a Concerto – mellett monográfiákat, tanulmányokat írt.

A két világháború között rokonszenvezett a népi írók mozgalmával, az első zsidótörvény életbe lépése idején, 1938-ban pedig tiltakozott a faji megkülönböztetés ellen. A második világháború utolsó szakaszában üldözötteket mentett, de ő is bujkálásra kényszerült. Ekkor fejezte be Missa brevisét, amely az ostrom után, 1945-ben a főváros első zenei bemutatója volt. Később ő lett a Zeneakadémia igazgatótanácsának elnöke, valamint 1946–1949 között az Magyar Tudományos Akadémia elnöke is.

Zeneszerzőként kialakította a magyar prozódia elméletét és gyakorlatát, munkássága a néprajz, zenetörténet, -esztétika, -kritika területén is jelentős. Meggyőződése volt, hogy a közös ének lehet a széles körű zenekultúra alapja, felismerve az ifjúság zenei nevelésének fontosságát az énekoktatás és a szolfézs kiemelésével.

Ez irányú kutatásait, elméletét, amelyet haláláig, 1967-ig bővített, Kodály-módszernek nevezik – ám ennek gyakorlati megvalósítását napjainkig problémák kísérik. Gönczy László, a Pécsi Tudományegyetem művészeti karának zenetörténész oktatója a Magyar Pedagógia 2009. évi második számában úgy fogalmaz: „Nincs lezárt elmélet, nincs készen kapott, szabványosított eljárásrend; nekünk kell értelmeznünk, újraértelmeznünk Kodály szellemi hagyatékát.”

Hiszen – mint írja – Kodály nem törekedett részletes, definitív módszertan kidolgozására. Gönczy „virtuális műnek”, „puzzle-szerű formátumban” hátrahagyott munkásságként írja le Kodály zenepedagógiáját. Problémás szerinte, hogy nem alakult ki konszenzus a Kodály-pedagógia különböző feltételeit illetően.

Emellett úgy látja, szintén gond, hogy az oktatáspolitika a hatvanas évektől a látványos eredményeket produkáló tagozatos iskolák működésével elintézettnek tekintette a programot, afféle „exportcikké” téve az eredeti elgondolás felszíni elemeinek redukált csomagját, az úgynevezett Kodály-módszert. Arra lenne tehát szükség, hogy a teljes koncepciót áttekintve, ám alapvetéseit megtartva „újra felfedezzék” hazánkban a módszert, hiszen az érzelem fejlesztése az értelemre is pozitívan hat – amint azt megfogalmazta lapunknak egy korábbi interjúban három zenei szaktekintély, Záborszky Kálmán, ifjabb Sapszon Ferenc és Szabó Dénes.