Sötét titkok Szent Ilona szigetén
BUDAPEST. Tömegsírokba temették az abolíciós törvények után menekülni próbáló rabszolgákat Szent Ilona szigetén, ahol négy éve folynak az ásatások.
Szent Ilona szigete arról ismert, hogy itt töltötte száműzetését Napóleon 1815-től egészen haláláig, 1821-ig, miután az európai egyesített erők megsemmisítő vereséget mértek csapataira Waterloonál. A Délnyugat-Afrikától jó 1500 kilométerre elhelyezkedő apró sziget azonban rengeteg rabszolga szálláshelye is volt, akik itt értek partot azt követően, hogy a brit Királyi Haditengerészet kimentette őket a kereskedők karmai közül.
1840 és 1872 között 26 ezer rabszolga érkezett a Rupert-öbölbe; nekik sikerült túlélniük az utazást és az azzal járó viszontagságokat. De sajnos az sem lélegezhetett fel, aki megpillantotta a megváltást jelentő sziget hegycsúcsait, a száraz, szeles és forró Rupert-völgy ugyanis elviselhetetlen körülményeket teremtett az odaérkezők számára; becslések szerint legalább ötezer ember lehet itt eltemetve.
A negyvenes évektől kezdve a Királyi Haditengerészet hajórajt állomásoztatott Jamestownnál, hogy visszaszorítsa a rabszolgakereskedelmet, s érvényt szerezzen a brit abolíciós törvénynek. Az ideérkező feketék szerződéses munkásokká váltak, speciális táborokba internálták őket, de már „felszabadított afrikaiaknak” nevezték őket. Számuk egyre nőtt, a sziget erőforrásai pedig folyamatosan apadtak, így azok, akik nem kaptak szerződést, felszabadultak, s a Nyugat-Indiák felé vették az irányt.
A sziget első szisztematikus feltárása 2008-ban vette kezdetét helyi önkéntesek bevonásával. A völgy nagy részén jelöletlen sírok találhatók, ahol eddig 325 személy földi maradványát tárták fel, közülük csak öt kapott koporsót. A nőket gyermekeikkel temették el, de néha a családtagok egészen közel kerültek egymáshoz a sebtében kialakított tömegsírokban. 83 százalékuk gyermek, tinédzser korú, vagy fiatal felnőtt; a halál oka legtöbbször a skorbut volt, de gyakori az erőszakra utaló jel is, két áldozatot pedig lelőttek. A vizsgálat rámutatott, hogy az áldozatok kultúrája gazdag volt, erős identitástudattal rendelkeztek, s sokuknak sikerült megtartani személyes holmijukat.
1840 és 1872 között 26 ezer rabszolga érkezett a Rupert-öbölbe; nekik sikerült túlélniük az utazást és az azzal járó viszontagságokat. De sajnos az sem lélegezhetett fel, aki megpillantotta a megváltást jelentő sziget hegycsúcsait, a száraz, szeles és forró Rupert-völgy ugyanis elviselhetetlen körülményeket teremtett az odaérkezők számára; becslések szerint legalább ötezer ember lehet itt eltemetve.
A negyvenes évektől kezdve a Királyi Haditengerészet hajórajt állomásoztatott Jamestownnál, hogy visszaszorítsa a rabszolgakereskedelmet, s érvényt szerezzen a brit abolíciós törvénynek. Az ideérkező feketék szerződéses munkásokká váltak, speciális táborokba internálták őket, de már „felszabadított afrikaiaknak” nevezték őket. Számuk egyre nőtt, a sziget erőforrásai pedig folyamatosan apadtak, így azok, akik nem kaptak szerződést, felszabadultak, s a Nyugat-Indiák felé vették az irányt.
A sziget első szisztematikus feltárása 2008-ban vette kezdetét helyi önkéntesek bevonásával. A völgy nagy részén jelöletlen sírok találhatók, ahol eddig 325 személy földi maradványát tárták fel, közülük csak öt kapott koporsót. A nőket gyermekeikkel temették el, de néha a családtagok egészen közel kerültek egymáshoz a sebtében kialakított tömegsírokban. 83 százalékuk gyermek, tinédzser korú, vagy fiatal felnőtt; a halál oka legtöbbször a skorbut volt, de gyakori az erőszakra utaló jel is, két áldozatot pedig lelőttek. A vizsgálat rámutatott, hogy az áldozatok kultúrája gazdag volt, erős identitástudattal rendelkeztek, s sokuknak sikerült megtartani személyes holmijukat.
Forrás
mult-kor.hu
