Róma divathóbortjai
A rómaiak egyszerű hétköznapi öltözete arról árulkodik, hogy viselőik nagy hangsúlyt fektettek a kényelemre. Ez a tény pedig még rejtélyesebbé teszi, hogy miként tehetett szert ekkora népszerűségre Rómában az emberi történelem egyik legértelmetlenebb ruhadarabjának számító tóga viselése.
A szenátorok és egyéb gazdag római államférfiak olykor hat méter hosszú kelmerengetegbe csavarták magukat, ami azt jelentette, hogy gyakran még felöltözni is képtelenek voltak házi rabszolgáik segítsége nélkül. A méltóságteljes megjelenéshez a tóga viselőjének nyújtva kellett tartania az alsó karját, hogy rátekerhesse a ruha redőit. A túlméretezett pólyára emlékeztető ruhadarabba csavart szabad állampolgárok gyakorlatilag csak vánszorogni tudtak az utcán, és jószerével kíséret nélkül el sem tudták hagyni az otthonukat.
A szakemberek szerint a tipikusan rómainak ítélt "felöltőkre" vonatkozó ismeretek egy részét is érdemes lenne felfrissíteni. A délnyugat-németországi Kalkriese-hegynél talált légionárius egyenruhák maradványai például a korábban gondoltnál egészen más képet festenek ezekről a csapatokról. A leletek szerint a birodalmi hadsereg korántsem olyan jól öltözött férfiakból állt, mint ahogy azt a történelmi eseményeket újrajátszó társaságok, illetve a hollywoodi történelmi drámák igyekeznek elhitetni velünk.
A kutatók úgy vélik, hogy a fenséges római haderő sokkal inkább - mai értelemben - egy olyan szedett-vedett férfihordára emlékeztetett, amelynek tagjai csak nagyjából tudnak megegyezni a futballmérkőzéshez szükséges azonos színű mezben és nadrágban.
A szakértők szerint a vörös köpenybe bújt légionáriusokról szóló elképzelések is hibásak, mint ahogy a centurióknak tulajdonított fényes bíborvörös palástok is csupán a 20. század találmányai. A valóságban a haderő valószínűleg a szürkét és a földszínt részesítette előnyben. "A vörös nőknek fenntartott szín volt" - magyarázta Schieck. A tehetős római asszonyok rettentő drága ruhákat és kabátokat hordtak, amelyeket a türoszi (mai Libanon területe) tüskés bíborcsiga váladékával festettek meg. A lilás-vörös ruhák semmit sem veszítettek színűkből a mosások alkalmával, ám viselőik mégis rettegtek az esőtől, ha ugyanis víz érte a színezett kelméket, elviselhetetlen halbűzt árasztottak magukból.
Mivel ezek a luxustermékek megfizethetetlenek voltak az átlag polgárok számára, ezért a hamisítók hamar előrukkoltak a festék olcsóbb változataival. Maga Ovidius is a pénztárca kímélőbb változat mellett érvel A szerelem művészete című munkájában, amelyben bolondságként emlegeti, ha valaki az olcsóbban elérhető ruhadarabok helyett inkább a hátára veszi egész vagyonát. A római költő dohogása ellenére az "újgazdag" kereskedők mégis nyakláncokkal megpakolva, parfümfelhőbe és a legfinomabb kínai selyembe burkolózva rótták Róma utcáit.
A finom kelmék iránti rajongás azonban idővel a város költségvetésén is meglátszott, mivel jelentős összegek vándoroltak keletre a beérkező ruhaköltemények fejében. Hogy megakadályozza birodalma csődbe jutását, Diocletianus császár maximált árat szabott ki a külföldről beérkező textilekre.
A helyi gyártók újításokkal reagáltak a tetemes pénzösszegeket felemésztő "importra". A mannheimi szakemberek olyan rég elfeledett gyártási technológiákra bukkantak, amelyek során például a Kínából érkezett egzotikus termékek minőségét idéző csalánszövetből készítették az anyagokat.
Nem kevésbé meglepő, hogy turbánok és egyéb idegen földről származó ruhadarabok is gyakran előfordultak a multikulturális Róma utcáin, ahol még a nadrágba bújt barbárokat is elfogadták.
Igazság szerint alig akadt olyan öltözködési stílus, amely negatív reakciót váltott volna ki a polgárokból, leszámítva egyetlen dolgot: a férfiatlan férfit. Az antik világ vezető szépségszakértőjeként is számon tartott Ovidius például óva intette férfitársait a metroszexuális - a divatra, öltözködésre és kozmetikumokra sokat költő, külsejével szüntelenül törődő - típustól, mondván: az igazi férfi szépség a lezser eleganciát eredményező hanyagságban rejlik!
