Remények és esélyek – mit várhatunk a 2019‑es esztendőtől?
Az előttünk álló év fontos mérföldkő lesz a soron következő parlamenti választások felé vezető úton. Az államfőválasztás és az európai parlamenti voksolás lakmuszpapírt kínál a pártoknak, hogy felmérjék, hol állnak a 2018‑as év első felének turbulenciái után.
A múlt év öröksége fontos felismeréssel gazdagítja a figyelmes szemlélőt. Miközben a Kuciak‑gyilkosság lavinahatást váltott ki a szlovák politikában, átszabta a végrehajtó hatalom kereteit, a pártszerkezetben csak apró változást idézett elő. A Progresszív Szlovákia a felmérések szerint megrekedt a kispárti tartományban: nincs esélye arra, hogy kormányváltó erővé nője ki magát. A párt hátországa, az izmosodó szlovák nagyvárosi középosztály a múlt év tavaszán az 1989 utáni legnagyobb léptékű utcai megmozdulások legaktívabb szereplője volt. A Kuciak‑gyilkosság látványosan hozta felszínre a szlovák középosztály rendszerkritikus attitűdjét, amely éles határvonalat húzna az oligarchakapitalizmus Szlovákiában kialakult formájától.
A Progresszív Szlovákia áttörésének elmaradása két sarkos állítást vet fel. A progresszívek lendületvesztése a tüntetések kifulladása után azt jelzi, hogy a frissen alakult párt rögtön a startvonal után elveszítette az ellenzék vezető szerepéért folyó versenyt – legalábbis egyelőre. Több hasonló hátterű párt a régiónkban (a magyar Momentum, a román USR, a lengyel Nowoczesna) a városi fiatalok rétegpártjaként kapaszkodott meg a politikai életben. Ezek a pártok otthonosabban mozognak a posztmodern politikai térben, mint a huszadik század politikai‑szervezési gyakorlatát követő versenytársaik, de a fölöttük lévő társadalmi üvegplafont képtelenek áttörni. Mindez egy másik sarkos állításnak ágyaz meg: Szlovákiában, legalábbis a sokszor önbecsapó, szubjektív értékelés szerint, még mindig több vesztese, mint nyertese van az 1989 utáni átalakulásnak.
Ugyanis a beágyazódott politikai osztály, amely az elmúlt időszakban meghozta a maga alkuit, s lett működtetője és kiszolgálója az oligarchakapitalizmusnak, rendszerint a magukat vesztesnek érzők felé tett gesztusokkal tudott kormányt alakítani. Az 1998‑ban győztes, majd 2002‑ben újra kormányt alakító koalíció ez alól kivételnek tűnhet: tevékenységével azonban még inkább megágyazott a szlovák társadalom máig érzékelhető drámai kettészakadásának. Megjegyzést érdemel, hogy míg a progresszívek a nagyvárosi, magukat nyertesnek érző, de lehetőségeikkel elégedetlen fiatalokat szólítják meg, addig a vidéki Szlovákia kilátástalan helyzetben levő tömegeit Kotleba pártja csatornázza be. Az ordító regionális és nemzedéki szakadék egyelőre csak megrepesztette a szlovák politika szerkezetét, de az érdemi átalakulásra minden bizonnyal katalizáló hatással lesz a közeljövőben.
Kiska államfői működése alatt szűknek érezte a Grassalkovich‑palotát, szimbolikus jogköreit szívesen kiterjesztette volna. Különösen érzékelhető volt ez a Kuciak‑gyilkosságot követő politikai válság idején. Nem meglepő, hogy aktívabb szerepre vágyik, az idei államfőválasztáson már nem vesz részt. Kérdés, hogy majdani pártja pusztán tovább atomizálja‑e a jobboldali ellenzéket, vagy az ellenzék meghatározó pártjává tud válni. Kiska ezeknél a céloknál nem adja alább. Kezére játszhat a jobboldali szavazók érzékelhető kiábrándultsága és a szlovák jobboldal hagyományos képlékenysége.
Magyar szemmel az államfőválasztás egy korábban nem tapasztalt dilemma elé állítja a választókat. Míg korábban, Bárdos Gyula 2014‑es indulásáig egyetlen magyar jelölt sem próbálkozott beülni az államfői székbe, az idén már magyar−magyar háziversenyt kínál az államfőválasztás is. Igaz, a Híd jelöltje, Bugár Béla kampányában nem kifejezetten a magyar közösség tagjait szólítja meg. A Most‑Híd kampánygurui a parlamenti küszöb környékére gyengült párt megerősödését, az elpártolt szlovák választók visszaszerzését remélik az államfőválasztási kampánytól.
A Magyar Közösség Pártja számára is kiemelt fontossággal bír az államfőválasztás, a párt formálódó koalíciós potenciálját erősítheti, ha az első fordulóban a jelöltje mögött felsorakozók az államfőválasztás döntő körében megkerülhetetlen tényezővé válnak. A pártelnök, Menyhárt József jelölésével tagadhatatlanul kockázatot vállalt az MKP, de egy sikeres szereplés olyan lendületet adhat a pártnak, ami elősegítheti a törvényhozásba való visszajutást.
Az idei európai parlamenti választás rendhagyónak ígérkezik. Az eddigi voksolásokat a régiónkban, különösképp Szlovákiában, érdektelenség övezte. Az elmúlt években megtapasztalhattuk, hogy az uniós témák igenis meghatározhatják a mindennapjainkat. Szlovákiát ugyan kevésbé érintette a tömeges migráció, de a kohéziós források szűkítése Pozsony és a szlovákiai választók számára is húsba vágó kérdés. Az EP‑választás kampánya így valószínűleg elterelődik a belpolitikai témákról az uniós ügyek felé. Valószínűleg magasabb lesz a részvétel, mint korábban, ez a körülmény a törzsválasztóikra támaszkodó pártok esélyeit némileg csökkentheti. Emlékezhetünk, öt éve az MKP listán első alkalommal előzte meg a Hidat, köszönhetően törzsválasztói aktivitásának. Az idei választáson az MKP esélyét növeli, hogy határozott ellenző álláspontot fogalmazott meg a globális migrációs paktum ügyében, amely a felmérések szerint találkozik a magyar választók nagy többségének véleményével.
