Régvolt május elsejék hangulata, avagy amikor még kolbászból volt a körítés
Ma már mindenki úgy gazdálkodik a maga kis május elsejéjével, amint azt jónak látja. Régi filmhíradókon merengve ernyedhet el a kanapén, falusi repülőnapokon kémlelheti az eget, vagy éppen hosszú, cigánypecsenye illatban úszó sorokban tolonghat a különbnél különb helyi önkormányzati rendezvényeken. A forradalmi, 1989-es esztendőben azonban korosztálytól függetlenül, kicsik és nagyok készültek még a “nagy napra“. A szocializmus éveiben ugyanis emberek százezrei vonultak akarva, akaratlanul a terekre, az utcákra.
Kénytelenek voltak végighallgatni az országot lankadatlan kedvel építő kommunista elvtársak és a szovjet hadsereg vezetőinek "érdekfeszítő" ünnepi szónoklatait, nem beszélve arról, hogy a szovjet hadsereg katonái akkoriban még olyan természetességgel vonultak az utcákon harckocsijukban, akár a mai autós személyforgalom.
A mai negyvenes, ötvenes éveiben járó generáció néhány tagja mosolyogva emlékezik vissza a régi idők május elsejéire. Az iskolában ugyanis a nagy ünnepi készülődésben - már egy héttel május elseje előtt - sorra maradtak el az órák, azaz gyakorlatilag nem volt tanítás. Helyette a közeli parkokban, kevésbé forgalmas mellékutcákban kötelező jelleggel sajátították el a megfelelő május elsejei felvonulás csínját-bínját.
Az „éljen a kommunista párt, éljen a Szovjetunió, éljen Lenin, vagy a Szovjetunió oldalán az örökkévalóságig“ jelmondatok skandálását a tökéletességig kellett fokozni.
Az elvtársak előtt allegorikus kocsik, iskolák, sportolók vonultak végig demonstratívan, míg dél körül megteltek az éttermek, kávézók, a felnőttek becsíptek, a gyerekek orosz fagylaltot vagy jégkrémet majszoltak, amelyből akkoriban bizony csak néhány fajta akadt. Nem is olyan távoli, régi idők emlékei ezek, amikor hivatalból szinte mindenki jó képet vágva mosolygott, míg lelke mélyén tán éppen cifra mondatokat költött.
A munka ünnepének eredete egyébként 130 évvel ezelőttre nyúlik vissza. 1886. május 1-jén a chicagói munkás szakszervezetek akciót indítottak a nyolc órás munkaidő bevezetéséért, a többnapos tüntetés-sorozaton és a sztrájkokban több százezer ember vett részt, közülük négyen a rendőrsortűz áldozatául estek.
A chicagói események hatására, néhány évvel később a II. Internacionálé úgy határozott, hogy 1890. május 1-jén a munkások érdekvédő szervezetei együtt vonuljanak fel. A következő évben május első napját hivatalosan is a munkásosztály ünnepévé nyilvánították.



