Protestszavazás szlovák(iai) módra
Az elmúlt időszak szlovákiai választásainak van egy közös jellemzője: a hatalmon lévőkkel szemben felsorakozó kritikus tömeg rendre a kormányrúdhoz segítette az ellenzéki kihívót.
Így volt ez 2020-ban, amikor elsöprő felhatalmazást kapott a Fico-ellenes koalíció, de így történt bő három évvel később is, amikor a kormányzati teljesítménnyel elégedetlen választók visszaszavazták a hatalomba Robert Ficót. Magyarán, a szlovákiai választásokat eldöntő tényező az előző kormányzati ciklusok tapasztalatai alapján a protestszavazás. Vagyis a szlovákiai választópolgárok többsége nem valami mellett, hanem valami ellenében teszi le a voksát.
A jövő őszi parlamenti választások időpontjához közeledve egyre aktuálisabbá válik a kérdés, folytatódik-e a választásról választásra megszokott sorminta, azaz a meghatározó választói magatartás továbbra is a protestszavazás lesz-e. Ha pusztán a kormányzás minősége felől közelítenénk a 2023 őszén kezdődött ciklus eddig eltelt éveit, határozottan kijelenthetnénk, igen, a regnáló kormánykoalíció a mutatott, joggal bírálható teljesítményével rászolgál a választók többségének elégedetlenségére.
Miután a kaotikus kormányzás nyomában fellépő elégedetlenség elsodorta a ciklusukat még alkotmányozó többséggel kezdő Matovič–Heger-kabineteket, Robert Fico a stabilitás, a kiszámítható kormányzás ígéretével nyerte el a választók többségének bizalmát. Az előző két és fél év azonban számos ponton kísértetiesen emlékeztet a személyi és szervezeti ellentétektől szabdalt, pejoratívan csak „tákolmányként” emlegetett Fico-ellenes koalíciók időszakára. A legfőbb különbség persze aligha mellékes tényező, noha Robert Fico ígérete ellenére nem hozta el a politikai stabilitást és a kiszámítható kormányzást, de legalább – minden jel szerint – nem is bomlik fel idő előtt az egyébként is szűk kormánytöbbséget biztosító koalíció.
Ezen a ponton érdemes számot vetni azzal, hogy a már szinte politológiai közhelyként emlegetett protestszavazás szükséges, de nem elégséges feltétele a rossz kormányzás. A választók elégedetlenségét be is kell csatornázni, ehhez pedig nélkülözhetetlen egy jól beazonosítható ellenzéki kihívó. Ebbe a pozícióba küzdötte fel magát 2020 kora tavaszára, a választások időpontjára Igor Matovič, majd tette ugyanezt 2023 szeptemberére a korábban már sokak által leírt Robert Fico.
Ugyanez a feltétel jelenleg még nem adott, még akkor sem, ha szemmel látható, jelenleg melyik a legnagyobb ellenzéki formáció. A PS fölött ugyanis a sokat emlegetett üvegplafon, leánykori nevén, a növekedési korlát lebonthatatlannak látszik, de legyünk tényszerűek, az előző két ciklus ugyanezen időszakában aligha tette volna a többség a tétjeit a későbbi befutó(k)ra. Vagyis az előző ciklusok tapasztalatai alapján könnyen megtörténhet, hogy a kihívó személye, és a mögötte álló formáció csak a választások előtti utolsó hat hónapban válik egyértelművé, illetve kristályosodik ki.
Abból kiindulva, hogy a Smer–Hlas–SNS hármas nem teszi meg azt a szívességet, hogy idő előtt bedöntse a koalíciót, a választásokig hátra lévő tizenhat hónap legnagyobb kérdése az lesz, hogyan áll fel az ellenzék a rajtvonalra jövő ősszel. Másképpen fogalmazva, képes lesz-e az oppozíció, pontosabban az esélyesnek látszó kihívó arra, hogy tömegesen felsorakoztassa maga mögé az elégedetlen szavazókat.
Mostani tudásunk szerint, ha ez a feltétel teljesül, az elégséges lesz a kormányváltáshoz, mivel reálisan szemlélve sem a gazdasági, sem a politikai pálya nem látható, amelyen haladva a kormánypártok a következő szűk másfél évben képesek lennének visszájára fordítani a jelenleg mélyen borúlátó társadalmi várakozásokat.
Vagyis a fent megfogalmazott ellenzéki dilemmát akképp egyszerűsíthetjük le, a kormányváltás alapfeltételeként meg kell találniuk, hogy személy szerint ki mögé állnak be legnagyobb számban a protestszavazók, és eközben ki kell alakítaniuk az optimális szervezeti megoldást. Annyit mai tudásunk szerint biztosan ki lehet jelenteni, Michal Šimečka és a PS önmagában biztosan nem az optimális megoldás.
A dilemma része, és az ellenzék számára talán legnehezebben feloldható fejezete, milyen szerepe legyen – vagy inkább ne legyen – Igor Matovičnak az ellenzéki koordinációban, vagy éppen a közös formáció felállításában. Mivel a politika tapasztalati műfaj, Matovičot viselt dolgai miatt potenciális partnerei jó előre beárazták, magyarán a hátuk közepére sem kívánják őt és pártját koalíciós partnernek.
A Matovičon kívüli ellenzék számára a történet szépséghibája pusztán annyi, hogy a parlamenti matek – értsd, a kormányzáshoz szükséges mandátumtöbbség – jelen állás szerint sehogy nem jön ki a szerényen Slovensko névre átkeresztelt mozgalom nélkül. Márpedig a kormányváltáshoz mandátumtöbbség kell, Matovičcsal, vagy nélküle.
A Matovič-problémát aligha a tárgyalóasztalok mellett tudja megoldani az esélyes kihívó szerepére pályázó oppozíció, hiszen bárminemű alkudozás egy bizonyítottan megbízhatatlan partnerrel csak paralizálhatja az ellenzéki együttműködést. Igor Matovičot és mozgalmát legfeljebb „kinőhetik”, vagyis a szavazóit a célegyenesben a kormányváltásra esélyes erő egyetlen lendülettel elszívhatja. Pontosan ezt tette az akkor még OĽaNO névre hallgató mozgalma élén Matovič is a 2020-as választások hajrájában.
A potenciálisan esélyes kihívó nem jár kitaposatlan ösvényen, hiszen az optimális szervezeti megoldásra már kész a minta a szlovákiai politikában. Vladimír Mečiart és az akkori szlovákiai párttabló vitathatatlanul legszervezettebb, a társadalomba legmélyebben beágyazott pártja, a HZDS mellé a Mikuláš Dzurinda vezette SDK a Mečiar elleni protestszavazatokat összegyűjtő ernyőszervezetként tudott felnőni.
Ha már történelmi minta, arról azonban 2026-ban sem szabad megfeledkezni, hogy az 1998-as kormányváltáshoz a szlovák jobbközép szavazatokat összegyűjtő SDK mellett szükség volt két másik szlovák pártra (az akkor még középpárti státust élvező posztkommunista baloldalra és az ugyancsak protestszavazatokra utazó rövid életű SOP-ra), ahogy a magyar érdekképviselet kormányzati szerepvállalására is.
Az 1998-as analógiákat a szlovák partnerek tekintetében aligha lehet átültetni a mai közéleti viszonyokra, de annyi biztos, hogy egy reménybeli új SDK – nevezzék bárhogy – a PS-nél jóval ütőképesebb kihívó lehet, de még így is teljes bizonyossággal koalíciós partnerekre szorul majd ahhoz, hogy átvehesse a kormányrudat.
Anélkül, hogy e sorok írója magának tulajdonítaná a Bölcsek Kövét, az ellenzék számára a legoptimálisabb szervezeti megoszlás az lenne, ha a PS közös választási formációt alkotna az SaS-szel és az önállóan a parlamenti küszöb körül ingadozó Demokratival. Ezáltal kibővítené a balliberális választói bázisát, de alapvetően egy urbánus közegre támaszkodó formáció maradna. A kormányváltáshoz hiányzó mandátumokat leendő koalíciós partnerként az önállóan induló KDH és a Magyar Szövetség szállíthatná.
Ennyit az elméletről, a gyakorlati megvalósuláshoz elsősorban egy Dzurindához hasonló képességű vezetőre lenne szükség, aki a kovásza tudna lenni nemcsak a zászlóshajóként működő ernyőszervezet megteremtésének, hanem egy jövőbeli koalíciós együttműködésnek is a kereszténydemokratákkal és a magyarokkal. Másodsorban a KDH-nak és a Magyar Szövetségnek is parlamenti belépőt kellene szereznie, amelyhez a politikai munka jó részét itt és ott is el kell még végezni.
1998-ban a Mečiar elleni kényszerkoalíció beért a célba, ugyanez 2027-ben sem lehetetlen kihívás. Azt viszont ismerjük el, a magyar közegben igencsak nagy fejtörést okoz, hogy az érdekeken alapuló politizálást hogyan „adja el” a Magyar Szövetség a pártegyesítés dacára is a korábbi törzsi háborúban rekedt választói közegnek. Ceterum censeo, innen szép nyerni...
Megjelent a Magyar7 2026/23. számában.
