„Az életnek értéket csak a szolgálat adhat…”
Németh Ágota az ipolybalogi Ipolyi Arnold Alapiskola tevékeny pedagógusaként a Csemadok helyi alapszervezetének és a pedagógusszövetségnek a munkájából is kiveszi a részét. Egyike a Magyar Kultúra Hete nevű rendezvénysorozat szervezőinek, 2003-tól pedig a Kürtös című havilap munkatársa. Kultúraszervező és értékmentő tevékenységével kiérdemelte a Csemadok közművelődési díját. Ennek apropójából kérdeztük őt.
Ki vagy milyen esemény inspirálta abban, hogy a pedagógusi pályát válassza?
Természetesen voltak olyan minták, példák előttem, akik, amelyek hozzájárultak ehhez a döntéshez. Az alapiskolás magyar szakos tanító nénim és a gimnáziumi szlováktanárnőm még ma is példaképek számomra. Tőlük nagyon sokat kaptam: tudásban, ismeretekben, emberi tartásban, viselkedésben egyaránt. Egyéniségükkel hatottak az osztályunkra, s vezettek minket az irodalomban fellelhető értékek megtalálásának, felfedezésének útján. S bár ezt eddig nem fogalmaztam meg magamnak, valószínűleg ők azok, akik miatt az általuk is választott utat járom.
Mi az, amiben a leginkább megváltozott pályakezdő önmagához képest?
A világgal együtt minden változik. Ahogy a gyerekek, a szülők, a társadalom is más lett, úgy nekünk, pedagógusoknak is reagálnunk kell az új kihívásokra, talán elvárásokra. Kezdő pedagógusként nem volt probléma „csak” átvenni és számon kérni az anyagot, de ez már a múlté. Most kísérletezni, újítani, tanulni kell nekünk is, diákjainkkal együtt, meg kell találni a megfelelő módszert, amellyel eljutunk – vagy legalábbis közelebb kerülünk – a célhoz. Állandóan változnunk és változtatnunk kell, új eszközöket, új módszereket keresni és találni; és közben egyensúlyozni: hisz megvannak azok az információk, azok az örök értékek, amelyeket – szerintem – közvetítenünk kell. Ha meg sem próbáljuk mindezt átadni az utánunk következő generációknak, az én értékrendem szerint felelőtlenség, és ennek hiányát a társadalom, a világ állapota sínyli majd meg. De magához a kérdéshez visszatérve, talán elfogadóbbá váltam. Sokfajta egyéniséget megismertem, több élethelyzetet megtapasztaltam, ebből kifolyólag már nem vagyok annyira „szigorú tanító néni”. Persze az elvárások most is megvannak, de megértőbb, divatos szóhasználattal élve, talán lazább lettem.
Mit szeret a legjobban a pedagógusi hivatásban?
Ezen a pályán számomra a legnagyobb és egyben legizgalmasabb kihívás, megtalálni a gyerek felé vezető utat. A próbálkozások, a lehetőségek megkeresése, a leginkább járható útra való rátalálás mindig feladatot ad az embernek. Persze van, hogy nem jön össze, nem sikerül valami, de ezt is meg kell tanulni kezelni. Elfogadni a gyereket vagy akár a szülőt olyannak, amilyen, megérteni, ha valaki másként szocializálódott, más értékrenddel jön a közösségbe, s így megtalálni az esetleges kompromisszumos megoldást. Meg az is nagyon jó ezen a pályán, hogy a diákok mellett nem lehet megöregedni.
Mik azok a pedagógiai, oktatásügyi kihívások, amik a legnagyobb fejtörést okozzák Önnek?
Manapság talán leginkább a motiválatlanság az, ami miatt egyre nehezebb eredményesen oktatni, nevelni. A számunkra alapvető, természetes emberi értékek – mint az idősek iránti tisztelet, a gyengébbek vagy bajba jutottak segítése, a nemzethez, népcsoporthoz, közösséghez való tartozás vállalása – csak üres frázisoknak, légből kapott fogalmaknak tűnhetnek a legfiatalabb generáció számára. A tudás iránti vágy felébresztése, amely nem megy tanulás nélkül, az egyik sarkalatos pontja a pedagógus munkájának. Megmutatni, miért fontos, hogy helyesen írjuk le a mondatainkat, hogy érthetően tudjuk kifejezni gondolatainkat, hogy felfedezzük az irodalmi műben vagy egy-egy hős jellemében a saját életünkkel, világunkkal kapcsolatos párhuzamokat, tetteink mozgatórugóit, az ösztönök pozitív vagy negatív szerepét cselekedeteink hátterében.
Ön szerint miben, miként lehetne javítani a szlovákiai magyar oktatási helyzeten?
Kétségtelen, hogy rendszerszintű hibák is léteznek. Az elvárások, a kimeneti követelmények nincsenek köszönő viszonyban sem a hagyományos oktatási módszerekkel, a tanítói és tanulási stílusokkal. A különböző tesztelések, tanulói teljesítménymérések másra fókuszálnak, mint amit és ahogyan az iskolában tanítunk. A pedagógusképzésnek is reagálni kellene a megváltozott társadalmi szokásokra, kihívásokra, más szemléletű, korszerű módszereket alkalmazó, a készségfejlesztést középpontba állító fiatal kollégákat kellene a szakma számára képeznie, valamint felvértezni a jövendő pedagógusokat nemcsak alapos szakmai tudással, hanem gyógypedagógiai, pszichológiai ismeretekkel, hogy dolgozni tudjanak az egyre több sajátos nevelési igényű gyermekkel. A szlovákiai magyar oktatási helyzet specifikuma – az egész ágazatra jellemző pénzhiányon és a gyermeklétszám csökkenésén kívül –, hogy nem minden magyar gyermek folytatja tanulmányait anyanyelvi iskolában, valamint hogy a többségi társadalom (sőt néha még maga a szülő is) úgy viszonyul iskoláinkhoz, mintha azoknak egyedüli feladatuk a szlovák nyelv tökéletes elsajátíttatása lenne. Pedig ez csak egy tárgy a többi között. Van, aki szerint az ezen a téren történő fejlődés, tehát a szlováknyelvtudás magasabb szintre való emelése hozná meg a kívánt sikert. Én viszont fontosabbnak tartom, hogy a gyerek személyisége ne sérüljön már kisiskolás korban, s hogy szilárd alapokat szerezzen anyanyelvén, amelyre majd építeni tud.
Egy egyre inkább asszimilálódó kisebbségi közösségben élve és dolgozva mi az, ami folyamatosan motiválni tudja Önt?
A motiváció mindig az ember belsőjéből fakad, s én azonosulni tudok Márai Sándor azon gondolatával, mely szerint: „Az életnek értéket csak a szolgálat adhat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk.” Ezt szem előtt tartva próbálok élni és cselekedni.
