A pedagógusképzés reformja nélkül nem tudunk felzárkózni a fejlett Európához
Iskolaév végi összegzésre kértük Vörös Máriát, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének megbízott elnökét, akit épp a Jókai Mór Vers‑ és Prózamondó Táborra és a Harmos Károly Képzőművészeti Alkotótáborra való készülődés közben kaptunk mikrofonvégre.
A vakáció küszöbén beszélgetünk. Magától adódik a kérdés, milyen bizonyítványt adna a szlovákiai oktatásügynek, illetve a pedagógusszövetségnek?
Ami a szlovák oktatásügyet illeti, azt bizony meglehetősen szigorúan osztályoznám, mert érdemi előrelépés nem történt. Inkább egy helyben topogást tapasztaltam, s ez nem éppen kedvező érdemjegyet érdemelne. A pedagógusszövetségre vonatkozóan már nehezebb helyzetben vagyok, hiszen amikor az ember folyamatosan dolgozik az egymásba érő feladatokon, akkor csak az év végén tud mérleget vonni, s mi most éppen az év kellős közepén járunk. Magunknak valamivel jobb érdemjegyet adnék, talán kettest, mert minden erőnkkel igyekszünk megfelelni az elvárásoknak, de mindig lehet jobban teljesíteni. Bár azt is el kell mondjam, nincs könnyű évünk.
Ehhez bizonyára hozzájárul az is, hogy tavasszal elhunyt Jókai Tibor, az SZMPSZ elnöke, akinek a hiányát nehéz lesz pótolni.
Halálával hatalmas űr keletkezett, és ránk szakadt számtalan olyan teendő, amelyet még vele együtt álmodtunk, terveztünk meg, és közösen szerettünk volna megvalósítani. A szövetség munkatervében több jelentős rendezvény mai formája az ő nevéhez fűződik, ha úgy tetszik, az ő gyermeke volt. Jókai Tibor az SZMPSZ‑ben eltöltött 15 év alatt annak meghatározó személyiségévé vált, előbb irodavezetőként, majd elnökként. Nemcsak a hazai magyar közéletben, hanem az anyaországban és a határon túl is értékelték és elismerték a közért végzett tevékenységét. Országos közgyűlésünkön a küldöttek októberben döntenek majd az elnök és az új tisztségviselők személyéről, akkor lesz tisztújítás. Ezt azonban megelőzik az alapszervezeti, illetve területi választmányi közgyűlések, ahol javaslatok születnek a vezető tisztségeket betöltő személyekre.
A pedagógusszövetség összesíti az iskolai beíratások eredményét. Miről árulkodnak az idén a számok?
A beíratási adatokat irányadóknak tartjuk, de a szeptemberi tanévkezdésig kisebb‑nagyobb arányban mindig módosulnak. Azoknak az iskolaköteles tanulóknak a számát mutatják, akiket a szüleik beírattak az iskolába. Az csak ősszel derül ki, hányan lépnek közülük első évfolyamba, hiszen sokan halasztást kapnak, és lesznek olyan gyermekek is, akik nulladik osztályban kezdik meg a tanévet. S nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy mindig vannak „elkésők”, akik csak a szeptemberi iskolakezdéskor hozzák a gyermekeiket beíratni. Az elsősök számát gyarapítják majd az idei tanévben nulladik osztályból fellépő tanulók is. A pedagógusszövetség számára a szeptember 15‑én rögzített létszámok a mérvadók. Az egyes iskolatípusokat tekintve lényeges, hogy intézményenként növekvő vagy csökkenő tendenciát tapasztalnak‑e az igazgatók, amikor az elsősök számát összevetik az iskolát befejezők létszámával. Ez az intézményeink jövője szempontjából meghatározó adat. Reméljük, az a jelenség, amely az elmúlt két évben jellemző volt, hogy enyhén emelkedett, illetve stagnált az elsősök száma, az idén ősszel is kimutatható lesz. Főleg annak tudatában, hogy fogy a szlovákiai magyarság.
A nagyszarvai iskola körül kialakult helyzet (ami még nem rendeződött) megszólaltatta bennünk a vészcsengőt: vigyázzunk jobban magyar iskoláinkra. Hogyan látják ezt önök a pedagógusszövetségben?
Az a tény, hogy az iskolák fenntartói a községek, nem hagyható figyelmen kívül. Az állam által biztosított normatív finanszírozás a magas létszámú, önálló jogalanyiságú intézményeknek kedvez. Ahol kevesebb a gyermek (mert az évek során lecsökkent a számuk), az önkormányzatnak a saját költségvetéséből kell kiegészítenie az állami normatívát, hogy az iskola rendes működését biztosítani tudja. Ehhez forrásokat kell átcsoportosítania vagy keresnie. Ezért az alsó tagozatos, kis létszámú iskoláink helyzetét, létét jelentősen befolyásolja a község anyagi helyzete. A kisebb településeken a jövőt gondosan megtervezik, több évre előre tudják, hogyan alakul a várható gyermeklétszám az óvodában, iskolában. Ha számottevő növekedés várható, akkor lehet újabb osztályt nyitni, de ahhoz plusz forrás és tanerő kell, hiszen ezekben az intézményekben a pedagógusok száma is a gyermeklétszámhoz igazodik. 2‑3 gyermekkel önálló szlovák osztályt nyitni jelentős anyagi ráfordítást igényelne, sőt az iskola besorolása is megváltozna, hiszen magyar tanítási nyelvű helyett vegyes tanítási nyelvűvé válna. Voltak negatív példák, amikor kényszerűségből, anyagi megfontolásból egy‑egy hazai településen összevonták a magyar és a szlovák kisiskolát vegyes iskolává. A magyarság megmaradása szempontjából ez nem bizonyult szerencsés lépésnek. Tudomásom szerint a szarvai polgármester felmérte, hogy a jövőben hány szlovák gyermekre számíthatnának, de nem lett volna jelentős a létszámnövekedés. Ráadásul egy‑egy osztályt nemcsak megnyitni kell, de felmenő rendszerben is működtetni, sőt a minőséget is biztosítani kell.
Szinte napi téma a szlovák nyelv oktatása a magyar iskolákban. Miért ennyire megoldhatatlan feladat ez? Mit tud tenni ez esetben a szövetség?
Ez egy olyan visszatérő téma, amely mindig jó arra, hogy felborzolja a kedélyeket. Jómagam úgy látom, hogy nincs akkora baj, mint amekkora hisztériát időnként keltenek körülötte. Szövetségünk égisze alatt már évekkel ezelőtt munkacsoport alakult kiváló gyakorló, magyar iskolákban tanító szlovák szakos szakemberekből, akik az alapiskola felső tagozata számára kidolgoztak egy nagyon jól használható tankönyvcsaládot, munkafüzetekkel együtt. Évekbe telt, míg ezek a tankönyvek felkerültek az állam által finanszírozott taneszközök listájára, de a hozzájuk tartozó munkafüzetek közül a kilencedikes még mindig csak úgy érhető el, ha azt az iskolák megvásárolják. A szlovák nyelv elsajátítása szempontjából meghatározó, ki hol él. Tömbmagyarságban a gyermekek az iskolán kívül, a mindennapi életben ritkán találkoznak a szlovák nyelvvel, számukra tehát nehezebb a tanulása. Egészen más a helyzet Pozsonyban vagy Kassán, esetleg Léván, közelebb a nyelvhatárhoz. Ott a fiatalok a szabadidős tevékenységük során is gyakrabban kerülnek kapcsolatba szlovák társaikkal, több lehetőség adódik a kommunikációra, így könnyebb a nyelv elsajátítása. A helyzetet nem látom annyira drámainak, a magyar diákok többsége elsajátítja az előírt tananyagot szlovák nyelvből. A tanórákon már évek óta a kommunikációra helyezik a hangsúlyt, de tény, hogy a pedagógus személye, szerepe, szaktudása kulcsfontosságú.
A pedagógusképzés, illetve a pedagógusbérek is egyre többször kerülnek a figyelem középpontjába. A tárcavezető prioritásként emlegeti a pályakezdő pedagógusok bérének jelentős emelését, hogy vonzóvá tegye a tanítói pályát a fiatalok számára.
Egyetértek azzal, hogy a pedagógusi pályát mindenképpen vonzóvá kell tenni, de ehhez az lenne az első lépés, hogy valóban a legrátermettebbek kerülnének a pedagógiai karokra, azok, akik hivatásként tekintenek a pedagógiára. Elengedhetetlennek tartom a jövendő hallgatók számára a (most még hiányzó) pályaalkalmassági vizsgát. A mostani helyzet hosszú távon tarthatatlan. Értem ezt Szlovákia egész oktatásügyére vonatkozóan. Nem tudunk felzárkózni az oktatás‑nevelés tekintetében eredményesebb, fejlettebb országokhoz, ha a pedagógusképzést nem reformáljuk meg ilyen irányban. A széles körű elméleti tudás mellett sokkal nagyobb hangsúlyt kell fektetni a képzés során a gyakorlatra, kialakítva a jó gyakorlóiskolák rendszerét, a vezetőtanárok státuszát. A béreket illetően pedig a törvényhozó lássa be végre, hogy a pedagógusok a tanulmányaik során ugyanúgy öt évig készülnek a pályára, mint a jogászok vagy a mérnökök. Akkor miért nem részesülhetnek ugyanolyan anyagi megbecsülésben, mint a többi egyetemi végzettségű szakember? Nem is beszélve arról, hogy mi nem aktákkal, adatokkal dolgozunk, hanem érzékeny emberpalántákat nevelünk és oktatunk, akiket a szüleik azért bíztak ránk, hogy fejlődjenek, gyarapodjanak tudásban, személyiségükben, kultúrájukban, értékrendjükben. Ez hatalmas felelősséget ró ránk, pedagógusokra. A fiatalokban a jövő, egyszer majd ők alkotják ezt az országot. Ha ez nem fontos, ha ezt nem kell erkölcsileg és anyagilag megbecsülni, akkor mit?
