A 21. század kihívásai előtt a felvidéki magyar pedagógusok

B. Vida Júlia 2018. november 18., 17:00

Október végén tisztújító közgyűlést tartott Rimaszombatban a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége, ahol a küldöttek Fekete Irént választották meg a szerveződés új elnökének. Fekete Irén számára a munka, ha úgy tetszik, a terep már ismerős, hiszen eddig a szövetség irodavezetőjeként tevékenykedett.

Fotó: Pézman Zoltán

Hosszú évtizedes gyakorló pedagógusi múlttal jól látja azt is, milyen irányban kell elmozdulni annak érdekében, hogy magyar iskoláink ne sorvadjanak el. A titok nem titok: jó iskolákra, felkészült, modern módszerekkel oktató pedagógusokra van szükség.

Milyen kondícióban van a szövetség?

Napról napra egyre több a munkánk és a feladatunk. Sokszor be kell vetnünk a találékonyságunkat és az igyekezetünket, hiszen Jókai Tibor halála után sem állt meg a munka. Az alapfeladatkörünk megvan, és egyre újabb és újabb munkaterületek, kihívások kerülnek előtérbe. Nemcsak a pályázatokkal foglalkozunk, hanem az országos rendezvényeink lebonyolítása is sok energiánkat leköti. Ehhez a munkához kevesen vagyunk. A Felvidéki Magyar Pedagógusok Házában két munkatárs dolgozza fel a Szülőföldön magyarul című pályázat adatlapjait, központi irodánkban pedig a megbízott elnök, egy szakdolgozó és jómagam dolgoztam eddig, valamint két gazdasági munkatárs. Megválasztásommal pályázatot kell kiírnunk a felszabaduló pozícióra, hogy átadhassam eddigi feladatkörömet.

Milyen irányba kívánja elmozdítani a szövetség munkáját? Milyen változásokat tervez?

Úgy gondolom, meg kell őrizni a folytonosságot, ám rugalmasabbá kell tenni a szervezet működését, méghozzá a folyamatos kommunikációval és összetartással. A régiókra szeretném a hangsúlyt fektetni, hiszen amit mi itt a központban, illetve az országos választmányban elhatározunk, azt a kollégák az adott régiókban váltják valóra, ott folyik a munka dandárja. Mindig is az volt az erősségünk, hogy a régiók nagyon jó szakmai munkát végeztek. Ráadásul minden térségnek megvannak a sajátosságai, ezért határozott meggyőződésem, hogy a szövetség 13 területi választmányának, valamint 172 alapszervezetének – Pozsonytól egész a Bodrogközig – az adott vidék sajátos igényei alapján kell dolgoznia. Számomra nagyon fontosak az alapszervezetek és a területi választmányok, hiszen nélkülük nincs szövetség. Alulról építkező szervezet vagyunk, amely kisebb‑nagyobb apró sejtekből áll össze egésszé. Emellett tiszteletben tartom és továbbviszem a szövetség huszonnyolc éves múltjából eredő célokat és feladatokat is, melyek a minőségi oktatást szolgálják. Civil érdekvédelmi szövetségként működünk, a felvidéki magyar oktatási intézmények, pedagógusok, rajtuk keresztül pedig a szülők és gyermekeik érdekeit képviseljük.

Hogyan látja a felvidéki magyar oktatásügy helyzetét? Miről árulkodnak a beíratkozási adatok, illetve az iskolabezárások, melyeknek főleg az utóbbi években vagyunk tanúi?

Ki kell mondani, hogy a gyermekek létszámától függ elsősorban, hogy egy‑egy településen megmarad‑e az iskola, hiszen ha van elegendő diák, van megoldás is. Ott, ahol elfogy a gyermek, már nincs mit tenni. Nagyon sokat gondolkoztam azon, vajon az asszimiláció ludas‑e a magyar iskolák diáklétszámának csökkenésében, de legvalószínűbb oknak azt tartom, amit a demográfiai mutatók is jeleznek. Kevés gyermek születik, amit az iskolába íratott elősök száma is jelez. Szerepe lehet a tanulók számának csökkenésében a szabad iskolaválasztásnak is, az országhatárok átjárhatók, az érettségizettek nagy része inkább külföldi egyetemeken tanul tovább. Jómagam is harminc évig álltam a katedrán, s emlékszem, kezdő pedagógus koromban a nemesócsai iskolának még több mint 300 diákja volt, s amikor négy éve eljöttem irodavezetőnek, akkor már csak feleannyi. Valaha a harmincas osztálylétszámok voltak jellemzők, s párhuzamos osztályok is működtek. Manapság már 12 tanuló körüli osztálylétszámokról beszélhetünk. A falusi kisiskolák nagy pártolója vagyok, hiszen ahol megszűnik ez az intézmény, a falu élete is sokkal szegényebb lesz. Az a családias légkör, amit ott tudnak biztosítani, egyetlen nagy iskolában sem adatik meg. Nem is beszélve arról, hogy a pedagógus sokkal többet tud nyújtani a gyermekeknek, hiszen kevesebben vannak, könnyebb valóra váltani a személyre szabott oktatást és felfedezni a gyermekekben a tehetséget is.

A jó iskolához jó pedagógusok kellenek. Próbál‑e valamilyen módon a szövetség arra is hatni, hogy a pedagógusképző karokra sok fejlettebb európai országhoz hasonlóan valóban a legrátermettebbek kerüljenek, amivel talán elérhető lenne, hogy újra legyen becsülete a pedagógusi szakmának?

Kapcsolatban vagyunk az egyetemekkel, és a Katedra Társasággal is együttműködési megállapodást írtunk alá, hogy közösen összpontosíthassunk a gondokra. Gyakorló pedagógusként azt láttam, hogy a tanítók nagyon túlterheltek, se anyagi, se erkölcsi elismerést nem kapnak, miközben rengeteg adminisztratív teendőjük van, ami elveszi az időt a pedagógiai munkától. Az új dolgokra nyitott pedagógusaink, akik eljárnak a módszertani továbbképzéseinkre, tudatosítva, hogy a mai gyermekekhez már más módon kell közelíteni, mint a korábban születettekhez, sokkal kreatívabbak és nagyobb kedvvel tanítanak. Kevésbé veszélyezteti őket a kiégés, hiszen olyan eszközöket kapnak, amelyeket bevethetnek hivatásuk gyakorlása során. Minden gyermek más, mindegyik máshogyan halad, amit figyelembe kell venni. A mai gyermekek már nem hallgatják végig, ha a tanító negyvenöt percig beszél, netán az óra első felében feleltet, őket már máshogyan kell lekötni. Az új oktatási módszerekkel való megismerkedés lehetőségét nyári egyetemeinken, évközi továbbképzéseinken biztosítjuk. Konkrét példaként a projektoktatást említeném, ami például Gömörben – ahol nagyon sok szociálisan hátrányos helyzetű gyermek él – gyönyörűen működik.

Az ún. integrált oktatás újabb nehéz dió a pedagógusok számára, akik erre nincsenek felkészülve.

Szövetségünk ebben is lépett, megalakult a speciális segítő szakmák országos társulása, mely logopédusok, pszichológusok, gyógypedagógusok jelentkezését várja. Ezt azzal a céllal tettük, hogy egy országos hálózatot hozzunk létre, hogy ha a jövőben bármelyik oktatási intézménynek szüksége lesz szakemberre, akkor lehessen ilyet találni. A Győr‑Moson‑Sopron Megyei Pedagógiai Szakszolgálat Pannonhalmi Tagintézményével is együttműködünk, ők rengeteg hiánypótló képzést biztosítottak, például logopédiából. Azok a pedagógusok, akik részt vesznek ilyen képzésen, természetesen nem lesznek logopédusok, de felismerik a beszédproblémát és legalább alapszinten tudnak az érintett gyermekekkel foglalkozni. Az integrált oktatás mindenképpen nagy falat az iskolák számára, és szakemberek segítsége nélkül nem is oldható meg. A budapesti Gyermekek Házában járva tapasztaltam meg, hogy ez nagyon jól működik, de úgy, hogy nemcsak egy pedagógus van az osztályban. Problémának látom azt is, hogy sem a tananyagban, sem az alaptantervben nem tudunk differenciálni, ugyanazt akarjuk belegyömöszölni minden gyermek fejébe, függetlenül attól, mire képes. A 21. században komoly szemléletváltásra van szükség. Személyiségfejlesztésről, személyre szabott oktatásról, ha úgy tetszik, életre való nevelésről kell beszélnünk, ahol az önálló gondolkodásra és problémamegoldó képességre kell a hangsúlyt fektetni. Ez természetesen nagyon sok pluszfeladatot ró a pedagógusokra, hiszen gyakorlatilag a tanórán minden egyes gyermekre fel kell készülniük. Szerencsére szabad keze van a pedagógusnak abban, hogyan, milyen módszerekkel tanít, ezért érdemes nyitottnak lennie és elsajátítania a modern oktatási módszereket. Magam is alkalmaztam ezeket gyakorló pedagógusként, és mindig boldogan jöttem ki az órákról, mert a gyermekekkel csupa öröm volt a munka.

Megjelent a Magyar7 című hetilap 2018/28. számában.

0 HOZZÁSZÓLÁS