HIRDETÉS

Németország nyolcvan éve kebelezte be Ausztriát

hirek.sk 2018. március 12., 13:54
BÉCS. 1938. március 12-én a német 8. hadsereg átlépte a német-osztrák határt és megszállta Ausztriát. A sebtében megszervezett és végrehajtott katonai művelet fegyveres ellenállás nélkül vetett véget egy problémás kül- és belpolitikai állapotok között lavírozó köztársaság rövid történetének. Mi vezetett ehhez? Mitől is függött a szuverén Ausztria léte vagy nem léte? Milyen hatása volt ennek Magyarországra nézve?

Az I. világháborút lezáró békeszerződések nemcsak az államhatárokat jelölték ki (Németország esetében a versailles-i, a létrejövő Ausztria esetében pedig a saint-germain-i békeszerződések), hanem deklaráltan megtiltották Ausztria és Németország egyesülését. Fontos kiemelni, hogy 1918 őszén, 1919-ben az új osztrák állam (saját elnevezése szerint Republik Deutsch-Österreich) szinte minden pártja támogatta az egyesülést Németországgal, mivel a Habsburg Monarchia németajkú területeinek képviselői tartottak attól, hogy az állam önmagában nem lesz életképes.

Paradox módon az antanthatalmak visszautasító békediktátuma megerősítette azt a már létező gondolatot, amely szerint a németek egy, államok felett álló közösséget, népet (Deutsches Volk, Deutschtum) alkotnak, amelytől a győztesek megtagadták a nemzeti önrendelkezés wilsoni jogát – miközben ez a „jog” adta (volna) a békeszerződések legitimáló erejét. Ennélfogva az Osztrák Köztársaság (Republik Österreich) bel- és külpolitikai problémái az új európai államrendben szorosan kapcsolódtak egymáshoz lehetőséget teremtve a szomszédos és győztes hatalmaknak, hogy befolyásukat érvényesíthessék Ausztriában, miközben az új állam a Monarchia többi utódállamaiba került németajkú lakosság felett elveszítette befolyását. Például a Habsburg Monarchiából Csehszlovákiába került szudétanémetek társadalmi-politikai orientációja már nem Ausztria felé irányult, hanem az „anyaország” Németország felé, amire később a nemzetiszocialista vezetés erősen alapozott is.

Ausztriában a harmincas évekre egy korporatív, katolikus-konzervatív kormányzati rendszer alakult ki Engelbert Dollfuss kancellár vezetésével a félkatonai Heimwehrre támaszkodva, a kormánypártot pedig a Hazafias Front (Vaterländische Front) adta. A kormányzat külpolitikai téren olasz- és magyarbarát, kommunista- és náciellenes irányt képviselt, jóllehet az ausztrofasiszta jelzőt a korban nem használták. Dollfussnak és utódjának, Kurt Schuschniggnak elsőrendű célja volt Ausztria függetlenségének garantálása, ám egyre nagyobb nehézségekkel kellett szembenézniük.

Olasz támogatással

Az 1934 júliusi nemzetiszocialista puccs során a résztvevő osztrák nácik megölték Dollfuss kancellárt, de Hitler végül nem sietett a segítségükre, így a puccs kudarcba fulladt. A puccskísérlet után a nemzetiszocialista pártot betiltották Ausztriában, tagjai közül több ezret bebörtönöztek. Ausztria szuverenitására az első súlyosabb csapást az 1936. július 11-i államközi egyezmény mérte, amelyben a Hitlerrel a kapcsolatok javítására törekvő Schuschnigg a bebörtönzött nácik elengedése mellett deklarálta, hogy Ausztria német állam: ...Österreich sich als deutscher Staat bekennt.

Ez nemcsak a bekövetkező egyesülésnek szolgáltatott jogi alapot, hanem egyszersmind az Olaszországgal és Magyarországgal kötött 1934-es római jegyzőkönyvek gyengítését is jelentette, amelynek egyik sarokköve Ausztria szuverenitásának garantálása volt.

Dunai gőzhajók a nácik kezében

Az olasz orientációt kiválóan megvilágítja az 1829-es alapítású, bécsi székhelyű Dunagőzhajózási Társaság (DDSG) esete. Az I. világháború utáni rendezés nagyon súlyosan érintette a DDSG-t; hajóparkjának nagy részét elvesztette, egy hajógyára (az Óbudai Hajógyár) egy másik ország fővárosába került, képzett személyi állományának egy része új államok állampolgára lett, és rendkívül erős konkurenciaharcot kellett folytatnia az új hajózási társaságokkal. Jelentős pozíciók felett rendelkezett még így is; a magyar MFTR-rel (Magyar Folyam- és Tengerhajózási Rt.) közösen többségi tulajdonosa volt egy kisebb hajózási társaságnak, a második, kisebb saját hajógyára Korneuburgban megmaradt, valamint a társaság tulajdonában volt a mecseki szénbányászat Magyarországon. Ennek ellenére a társaság a gazdasági világválság idején pénzügyileg rendkívül nehéz helyzetbe került. Az osztrák állam az 1934/35-ös pénzügyi szanálás során tőkebevonással sikeresen konszolidálta a gazdasági válság miatt bajba jutott vállalatot, amikor 50.000 új részvényt bocsátottak ki 10 millió schilling értékben, amelyet az olasz állami hátterű Società Finanziamenti Esteri vásárolt fel – természetesen Mussolini és Schuschnigg jóváhagyásával. Az S.F.E. 46.3%-os tulajdoni részt szerzett a DDSG-ben, míg az osztrák állam 26.2%-ot, a Creditanstalt pedig 24.5%-ot. 1938-ban, Ausztria megszűnése után az S.F.E. és a Creditanstalt részvénycsomagjait a nácik kivásárolták, az új többségi (99.9%-os) tulajdonos pedig a Reichswerke Hermann Göring nehézipari megakonszern lett.

Miután a külpolitikailag elszigetelődő, a Népszövetségből végül 1937-ben kilépő Olaszország és a Népszövetségből már kilépett Németország 1936 októberében szövetségi szerződést kötött, az Ausztria függetlenségért korábban kiálló Olaszország már nem számított az osztrák szuverenitás védelmezőjének, Nagy-Britannia pedig a megbékélés külpolitikai programját tűzte zászlajára. A római jegyzőkönyveket aláíró országok külügyminisztereinek utolsó találkozóját Budapesten tartották 1938. január 10. és 12. között, de Ausztria szuverenitásának garantálást illetően nem született eredmény – Magyarország is kihátrált.

Hitler tehát a kedvező nemzetközi helyzetet érzékelve 1938. február 12-én ultimátumot intézett Schuschnigg kancellárnak. Követelte, hogy Schuschnigg engedje szabadon a bebörtönzött nácikat és vegyen be két osztrák náci politikust (Arthur Seyß-Inquart-t és Edmund Glaise-Horstenau-t) a kormányába. Kettejük közül végül Seyß-Inquart megkapta a belügyminisztériumot. Mivel egyik hatalom sem állt ki (Franciaország felemás kiállását leszámítva) Ausztria mellett, Schuschnigg kétségbeesésében népszavazást kezdeményezett az osztrák függetlenségről március 13-ra, kiengedte a szociáldemokrata vezetőket a börtönből és ígéretet tett az egypártrendszer lebontására. Hitler ezek után követelte Schuschnigg lemondását és Seyß-Inquart kinevezését kancellárrá. A válság március 11-én végül Schuschnigg lemondatásával és Seyß-Inquart kinevezésével ért véget. Másnap, március 12-én a Wehrmacht bevonulása – az Anschluss néven ismert folyamat legismertebb dátuma – megpecsételte a független Ausztria sorsát.

Ausztria egyesülését Németországgal március 13-án, a meg nem tartott népszavazás napján deklarálták, Hitler pedig 15-én a bécsi Heldenplatzon tömegek előtt tartott beszédében emlékezett meg szülőföldje „hazatéréséről” a Német Birodalomba.

Export vagy halál

A keleti terjeszkedés nemzetiszocialista célkitűzése azonban legalább annyira alapult gazdasági, mint ideológiai megfontolásokon. Ahogy azt Adolf Hitler 1939. január 30-i beszédében – a maga jellegzetes, nehezen lefordítható stílusában – kifejtette: a gazdaságélénkítés az export-import felpörgetésével „nem kapitalisztikus, ahogy más országokban ez az eset lenne, hanem a legkeményebb szükséglet, amivel egy nép találkozni tud, vagyis a gondoskodás a napi kenyérről. (...) a német nép él, azaz exportál vagy meghal”.

A háborúra felkészülő nemzetiszocialista Németország nem véletlenül fordult a főleg szovjet export-import növeléséhez, ugyanis a rohamosan romló kapcsolatok Nagy-Britanniával és Franciaországgal előrevetítették a tengerentúli kereskedelemben való egyre nehezebb részvételt. Ezért kereskedelempolitikai alternatívákra, új útvonalakra volt szükség, amely magával hozta a keleti kereskedelem felé való nyitást. Ennek a nemzetiszocialista állami ösztönzésű gazdasági növekedésnek az első áldozata Ausztria államisága lett, az Anschluss pedig megnyitotta Németország előtt a délkeletre vezető dunai út kapuját, valamint lehetővé tette Csehszlovákia gazdasági és geopolitikai ellehetetlenítését.

A nemzetiszocialista Németország az Anschluss révén megszerezte az államkincstár és az Osztrák Nemzeti Bank vagyonát. 1938 végére a Hermann Göring Werke bekebelezte az osztrák nehézipar jelentős részét (bányászati vállalatok, vasművek, gépgyárak, autógyárak, a linzi hajógyár, hajózási társaságok stb.), 1938 nyarára pedig a német állami hajózási társaságokból megszervezték a Deutsche Schiffahrtsgruppét, ami révén megvalósult az egységes, integrált német „hajózáspolitika” és üzemeltetés is a Dunán. Sőt, 1938 novemberében elindították a Donau-Sofortprogramot, amely nemcsak a dunai német hajópark korszerűsítését célozta meg, hanem egy nagyvolumenű hajóépítést is a szállítókapacitás (mindenekelőtt olaj) növelésére. Németország a dunai hajógyárak (elsősorban Korneuburg, Linz és Óbuda) és a hajózási Üzemközösség (Betriebsgemeinschaft), valamint a magyarországi és romániai német ipari tulajdon révén a térség megkerülhetetlen, hegemón államává vált. Ausztria bekebelezése nemcsak egy náci nagynémet egység felé mutató jelentős fejlemény volt, hanem lehetővé tette a német befolyás megerősödését (Dél-)Kelet-Európában, ami a Duna folyása mentén terjedt tovább.

Magyarországi hatások

A magyar vezetés és közvélemény mindvégig élénk figyelemmel kísérte, milyen hírek jönnek Ausztriából, mivel a két vesztes ország a békeszerződések után is jó viszonyt ápolt egymással. 1934-től, a római jegyzőkönyvek aláírása után azonban nemcsak Ausztria és Olaszország, hanem Németország felé is egyre erősödött a magyar mezőgazdasági export, ezzel párhuzamosan Magyarország csökkentette a három államból jövő iparcikkek vámtételeit. Ez a kereskedelmi-gazdasági orientáció azonban kiszolgáltatottá tette a magyar gazdaságot.

A Németországból nagyrészt vegyipari, gépipari és gyógyszeripari termékek találtak utat Magyarország és tovább a Balkán felé. 1941-re Németország és Olaszország vette fel Magyarország kivitelének 74 százalékát, és adta behozatalának 79 százalékát. Magyarország geopolitikai-gazdasági bezáródásához természetesen az a körülmény is jelentősen hozzájárult, hogy 1941-re a háború miatt a korábban még létező, bár csekély volumenű tengerentúli kereskedelmi kapcsolatok ellehetetlenültek. Ekkorra már a magyar Duna-tengerhajózás is kiszorult a világtengerekről, 1941 júliusára a Szovjetuniónak adott hadüzenettel pedig a Fekete-tenger is hadszíntérré vált.

Ausztria háború utáni szuverenitásának visszaállítása már 1943-ban eldöntött kérdéssé vált, amikor a szövetségesek október 30-i moszkvai konferencia négy pontjának egyike deklarálta ezt. Azonban ehhez hosszú és rögös út vezetett, amíg 1955-ben az osztrák államszerződéssel a megszálló hatalmak kivonultak, Ausztria pedig visszanyerte szuverenitását.

Forrás: index.hu
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS