Ne hazudjunk és ne ködösítsünk
1968 ötvenedik évfordulója kapcsán több visszaemlékező írás, elemzés is megjelent a médiában az eseménnyel kapcsolatban. Olyanok is, amelyek egy kicsit eltérnek a megszokott állásponttól. A Denník N kommentátora szerint például egyfajta mítosz alakult ki nálunk azt illetően, milyen hősiesen dacoltunk 68 augusztusában. Fél évszázad eltelte után azonban jogunk lenne az igazságra, véli a napilap.
Már augusztusban megjelentek a jövő arcai, s amíg a fiúk egy része az utcanév- és helységnévtáblákat helyezgette át káoszt idézve elő ezáltal a térképpel nem rendelkező megszálló csapatoknak, a másik részük a bécsi Penzinger strasszéra járt a schillingben kiadott napidíjáért. A dac keveredett a gyávasággal és a kapzsisággal, írja a Denník N. Örökérvényű az ironikus fotókollázs a Wehrmacht Prágába érkezése napjáról: a tömegből kiemelkedő ökölbeszorított kéz, amely egyszer csak felenged a szorításból, majd a kéz tanácstalanul belefésül a hajba, és egy bátortalan náci karlendítésbe vált át. A tömeg egy év múlva összezsugorodik, s azok, akik a gumibottal ütötték a tömeget és könnygázgránátokat dobáltak, már nem megszálló katonák többé, hanem a „mieink”. További egy év múlva pedig felvirágoztatták a május elsejei utcákat, és azt harsogták mindenütt, „Éljen a CSKP!”
Ne mondjuk tehát a normalizáció mögé bújva, hogy nem lehetett, vagy hogy ezt kellett tennünk stb. Mert „szart kellett”, összegezné tömören Kafka, írja a Denník N.
Sokak számára Dubček megfelelő hős, mert a becstelenségével igazolja az ő gyáváságukat is, írja Luboš Palata a Sme napilapban. Palata szerint Alexander Dubček a világszerte legismertebb szlovák, a kommunisták arca volt, ám nem a mozgatórugója, se nem az esze. Több más párttársához hasonlóan nem szándékozott lemondani a kommunista párt vezetéséről, vagyis az alkotmányosan rögzített többségi hatalomról, valójában azonban a hatalmi monopolhelyzetről. A Varsói Szerződésből sem akart kilépni, meg a KGST-ből sem, sőt, a bedrótozott csehszlovák határt sem akarta teljesen felszabadítani.
Palata szerint a csehszlovák történelem legsötétebb órájáért, a tüntetők tömeges letartóztatásáért és a csehszlovák hadsereg és a népi milícia általi gyilkosságokért 1969 augusztusában is teljes felelősséget visel Dubček. Az egyetlen dolog, amit a Prágai Tavaszból sikerült megvalósítani, azt is inkább a kíméletlen Gustáv Husáknak köszönhetően, mint Dubčeknek, az Csehszlovákia föderációja volt, ami megalapozta Csehszlovákia felbomlását, és megteremtette a feltételeket az önálló Szlovákia létrejöttére 1992-ben. Arról, hogy ez jó volt-e, avagy sem, lehet vitatkozni, de kétségkívül történelmi tény, véli Palata.
A Mladá Fronta Dnes újságírója szerint Dubček, talán augusztus 21-ét kivéve, amikor beleegyezett, hogy a Varsói Szerződés csapatainak bejövetelét megszállásnak nevezzék, nem viselkedett hősként. Egy évvel a megszállókkal és azok csehszlovák normalizációs seggnyalóival való együttműködése után, hagyta, hogy Törökországba küldjék nagykövetnek, és a normalizálással szemben húsz évig semmilyen ellenállást nem fejtett ki. Az egyetlen dolog, amivel megpróbálkozott az a kommunista párton belüli rehabilitációja volt.
Történelmi szempontból tehát nyilván jó volt, hogy nem Alexander Dubček, hanem Václav Havel lett 1989 decemberében a csehszlovák államfő. Dubček ugyanis többet, mint a Szövetségi Nemzetgyűlés formális elnöki posztja, nem érdemelt.
Alexander Dubček egész életében nem volt más, mint egy tisztességes, egy kommunista vezetőhöz mérten talán szerény ember. Olyan ember, aki azonban kulcsfontosságú időkben megbukott, ha nem egyenesen maga is részt vett a normalizálást követő bűntettekben. Persze ebben nem volt egyedül, s Dubček ezek számára kétségkívül megfelelő hős, mert a tisztességtelen viselkedésével felmenti őket is. Nyilván ezért számít máig „nemzeti hősnek” Szlovákiában, abban az országban, amelynek demokratikus léte egyik részében az eredetileg 68-as Vladimír Mečiar, aki féldiktátorrá mutálódott, másik részében pedig a normalizációs kommunista karrierista, Robert Fico volt hatalmon.
Dubčeket állítani példaként a mai szlovák fiatalság elé, vagy koszorúkat helyezni a sírjára, a megszállás egyik áldozataként nemcsak méltatlan, hanem hazug is, véli Palata, aki szerint azonban Dubčeknak azokkal szemben, akik valóban több tiszteletet érdemelnének Szlovákiában, mint például Milan Hodža, az első csehszlovák kormányfő, Milan Rastislav Štefánik vagy a félig szlovák T. G. Masaryk, illetve a chartista Dominik Tatarka, van egy előnye: kényelmes szimbólum, aki felmentést ad a volt kommunisták több kudarcára is, azokéra a kommunistákéra, akik tulajdonképpen sohasem szűntek itt meg uralkodni, írja Palata.
