Napóleon katonái ismét Pozsonyt ostromolták

A csata a mai Janko Krá¾ ligetben, ugyanazon a helyen zajlott le, ahol egykor. A szlovák és cseh katonák mellett olasz, osztrák és magyar hadikultúrát ápoló szervezetek tagjai  is részt vettek a hadijátékban, korhű öltözékben.

A szervezők tervei szerint Pozsony legjelentősebb hadtörténeti eseményének rekonstrukciója folytatódik jövőre is – mondta a TASR hírügynökségnek Ladislav Snopko, a rendezvény szervezője. A rendezvény részeként ma este 21.30-kor a francia sereg rézágyúi Pozsonyt bombázzák majd a Duna pozsonyligetfalui (Petržalka) partjáról.

Magyarország a Napóleon ellen vívott háborúkban a Habsburg Birodalom tagjaként vett részt. Noha a főbb hadi események elkerülték területét, háborús szereplése jelentősebb volt, mint azt sokan talán elsőre gondolnák. Elég arra gondolni, hogy I.Ferenc császár haderejének nagyjából egyharmadát magyar katonák tették ki.

Miután Napóleon 1809-ben – ekkor már második alkalommal – elfoglalta Bécset, kiáltványt intézett a magyarsághoz, amiben csatlakozásra és a Habsburgokkal való szembefordulásra szólította fel őket. A magyar nemesség nagy része azonban felismerte, hogy a Napóleonhoz kötött „függetlenség” aligha lenne hosszú életű, valamint joggal tartottak a francia sereg által terjesztett radikális eszméktől, illetve attól, hogy Napóleon uralma legalább olyan zsarnoki lenne, mint Ferenc császáré. A magyar nemesség ezért végül úgy döntött, nem méltatja válaszra a francia császárt, ehelyett elkezdtek készülődni a várható francia támadásra.

A francia csapatok 1809 májusának végén lépték át a magyar határt. A Magyarország ellen induló francia fősereget Jenő (Eugéne Beauharnais) itáliai alkirály vezette. A Rábán Sárvárnál keltek át a franciák. Pápa, majd Győr felé haladtak, útközben több kisebb ütközetbe, összecsapásba keveredve az osztrák sereggel és a magyar nemesi felkelőkkel. Pápa előtt sikerült a János főherceg vezette császári-királyi erőknek egyesülniük a József nádor által vezetett nemesi felkelőkkel.

Ferenc császár (a magyar törvényekkel nem éppen egyező módon) az egyesült had főparancsnokságát fiatalabb öccsének, János főhercegnek adta, egyúttal József nádor seregét alárendelve az osztrák hadseregnek.

Június 13-án már mindkét fél számára nyilvánvalóvá vált, hogy a döntő csata Győrnél fog lezajlani. A harcrend balszárnyát kizárólag a magyar lovasság alkotta. A csatában a franciák enyhe létszámbeli és tüzérségi fölényben is voltak, ám ennél sokkalta fontosabbnak bizonyult óriási előnyük a hadvezetés felkészültsége, képzettsége és szervezőkészsége terén.

Amikor június 14-én reggel megindult a franciák menetelése az ellenséges állások felé, az osztrák főhadiszálláson vidám főzőcskézés zajlott, a támadó ellenséget továbbra sem vették komolyan. Az osztrák vezetés az ellenfél erejének alapos felmérésével és erre alapozott részletes haditervvel lényegében még mindig nem rendelkezett.

A tényleges harc délben-kora délután vette kezdetét. A heves küzdelemben voltak reménységre okot adó pillanatok, azonban az osztrák-magyar sereg tábornokai sorra szalasztották el a fel-felbukkanó lehetőségeket. Noha katonáik minden erejüket megfeszítve küzdöttek, több sikeres ellentámadást indítottak, a csata végül csúfos vereséggel végződött. Az osztrák-magyar sereg egy része rendezetten vonult vissza, másik része viszont pánikba esett és fejvesztett futásnak eredt, magukkal sodorva az addig hősiesen harcoló társaikat is.
Egy, a sereg nagy részétől elszakított és cserbenhagyott seregrész az akkor már óriási túlerő ellen is a végsőkig kitartott, közülük rengetegen haltak hősi halált, a többiek pedig francia fogságba estek.

Összességében megállapíthatjuk, hogy a győri csatában az osztrák és magyar katonák bátran harcoltak, azonban a borzasztóan rossz hadvezetés (különösen János főherceg és Laval Nugent alkalmatlansága) egyértelmű kudarchoz vezetett. Petőfi későbbi, gúnyos megjegyzése a magyar nemesség „győri futásáról” ezért erős túlzásnak tekinthető, ezen elnevezését legfeljebb a csata eredménye és az ütközet végét jellemző megfutamodás indokolja, részben.

Tegyük hozzá azonban azt is, hogy a magyar lovasság a korabeli Európában is félelmetes hírnévnek örvendett; ám az említett okok, illetve az a tény, hogy egy nagyrészt kiképzetlen (valamint mondhatni, hogy a franciához képest haditechnikailag „korszakokkal elmaradott” hadsereg szállt szembe a korszak legerősebb hadseregével – szinte törvényszerűvé tette a vereséget.

Június 23-án János főherceg, miután Győr elesett, Pozsonyba érkezett és felváltotta az ottani csapatokat. Csak Bianchi maradt oldala mellett, hogy a hídfő védelmét tovább vezesse. Ez a tetemesen nagyobb hadtest nemcsak a hídfő nagyobb mérvű megerősítését tette lehetővé, hanem módot nyújtott a sáncok kijavítására és megnagyobbítására.

A Ligetfalu előtt lázasan folyó munkálatok, a hídfők erősítése, a János főherceg által elrendelt új hajóhíd építése, igen bosszantotta az ellenséget és Desaix tábornok június 26-án este nyolc órakor levélben felszólította Bianchit, hogy a védmunkálatokat hagyja abba, különben kénytelen lesz a várost lövetni. Mivel Ferenc császár átutazóban éppen Pozsonyban volt, Bianchi a levelet azonnal közölte vele és a János meg József főhercegek bevonásával tartott hadi tanács elhatározta, hogy a franciáknak tagadó választ ad.

Desaix tábornok június 27-én még két izben szólította fel Bianchit, hogy a jobb parton levő katonaságot vonja vissza és az erődítésekkel hagyjon fel és mivel ismételten tagadó választ kapott, június 28-án d. e. 11 órakor megkezdte a város bombázását s azt, kevés megszakítással, egész esti 9 óráig folytatta. Ekkor végre, valószínűleg azért, mert Károly főherceg az eljárás ellen óvást emelt Napoleonnál, a tüzelést a franciák beszüntették. A bombázás kiterjedt az egész városra, Virágvölgyet kivéve és roppant pusztítást vitt végbe. A városi kapitányság részéről 1809. jún. 30-án kiadott jelentés szerint az első bombázás alkalmával 49, a másodiknál 23, a harmadiknál 48, vagyis összesen 120 ház égett le, ezenkívül sok ház megrongálódott. A leégett házak közt volt a városháza és a primási palota is. Egy július 7-iki jelentés szerint, a kár az egy milliót tetemesen meghaladta, „a leégett utczák pusztán állanak, a házak üresek, az üzletek bezárvák, mindenütt síri csend uralkodik, melyet csak itt-ott szakít félbe a tüzi fecskendő zöreje, vagy egy-egy düledező ház falának robaja.”

A franciák 1809 június 30-án, megelőző folytonos tüzelés és állhatatos ostrom után, a reggeli szürkületkor hidat vertek az utcasánc közt fekvő ágon és megtámadták az Óligetben álló osztrák haderőt, mely Longueville ezredes parancsnoksága alatt s mintegy 860 emberből állott. A kifejlett erős csatában Longueville sebet kapott és elesett, serege meghátrált és Óliget a franciák kezébe került.

A közbejött események, Napoleon újabb győzelmei következtében, július 11-én János főherczeg hadteste elhagyta Pozsonyt és feladta a hídfő védelmét, a melyet csapataink a franciák túlnyomó erejével szemben másfél hónapon keresztül vitézül megvédtek. Ezzel egyidőre visszaszállott a béke Pozsony vármegye sokat zaklatott területére s bár még jó ideig vonultak át rajta a hadviselő felek seregei és sok véráldozatot kellett hoznia a közvédelemnek, mégis a háború borzalmait közvetetlen nem kellett szemlélnie.