Mitől lesz „banán” egy köztársaság?
Mondjanak bármit félhülye marxista filozófusok, a piacgazdaságra épülő demokráciák a társadalmi berendezkedés csúcsai – legalábbis eddigi tapasztalataink alapján. Törjön akármilyen magasra is az egyébként sok esetben érthető kádári nosztalgia, ez józan ésszel nehezen vitatható megállapítás.
Ahogy az is az, hogy mint fához a tapló, úgy tapad a piacgazdaságra a nagyvállalati hegemónia. Nekünk, közép-európaiaknak igazán nem kell bemutatni, miként tudja tönkretenni a nagytőke egy arra kellőképpen fel nem készült régió piacait. Tájainkon a rendszerváltás óta teljes iparágak tűntek el a süllyesztőben, de ez mind semmi ahhoz képest, amit Latin-Amerika lakóinak el kellett viselniük a múlt század első évtizedeiben, sőt ahogy azt majd látni fogjuk, gyakran még napjainkban is.
Az United Fruit Company (UFCO) gátlástalan harácsolással terhelt véres története iskolapéldája a fentieknek, köszönhetően annak, hogy gyümölcsöző (elnézést!) ténykedését akkoriban még nem akadályozták olyan apró-cseprő semmiségek, mint az emberi jogok vagy a munkatörvénykönyv. A főként banánkereskedéssel foglalkozó vállalat hatalmának csúcsán nagyobb befolyással rendelkezett, mint a legtöbb korabeli nemzetállam, és az is biztos, hogy Latin-Amerika népirtásokkal és polgárháborúkkal terhelt újkori történelme nagyon máshogy alakult volna nélküle. Na meg persze szegényebbek lennénk egy zseniális regénnyel, de erről majd később!
Bármilyen meglepő is, ma a búza, rizs, kukorica szentháromság mellett a banán az egyik legfontosabb élelmiszer. Világszerte majd hatmillió hektáron termesztik, főként Ázsiában, Latin-Amerikában és Afrikában, nem egy országban a mezőgazdasági bevételek negyedét banánból szerzik.
Ez persze korántsem volt így a XIX. század hetvenes éveiben, amikor egy fiatal amerikai Brooklynból, bizonyos Minor Keith elültetett néhány banánfát a frissen megépült costa rica-i vasútvonal közelében. Ő sem gondolta volna soha, hogy kreálmánya zenitjén a banánpiac 90%-át uralni fogja, és a filmekből ismert „nagy gonosz vállalat” minden ismérvével rendelkezik majd.
A társaság a mai multinacionális vállalatok minden tulajdonságával rendelkezett, sőt gyakorlatilag ők találták ki a műfajt. Míg a célországokban egy jó szándékú, humanitárius, a közösséget támogató vállalat szerepében tündökölt – köszönhetően a píár műfajt gyakorlatilag egymaga feltaláló Edward Bernays munkásságának – addig Latin-Amerikában tulajdonképpen semmitől sem riadtak vissza a profitmaximalizálás szent érdekében. Ezt értsük szó szerint, tömeggyilkosságtól kormánybuktatásokig terjed a hosszú bűnlajstrom.
Felesleges lenne végigvezetni az olvasót az összes piszkos kis gazdasági trükkön, megvesztegetésen, csaláson, de a teljesség igénye nélkül néhányat a legszaftosabb epizódokból érdemes áttekintenünk.
Ott van mindjárt a kolumbiai „Banánmészárlás”, 1928-ból. A szakszervezeti sztrájkok letörésének Európában, sőt az USA-ban is nagy hagyományai vannak, de nem találunk még egy olyan brutális mészárlást, melyet a kolumbiai hadsereg elkövetett a sztrájkoló munkások ellen, mindezt a vállalat hathatós közreműködésével. Miután az Államok belügyminisztere, az UFCO képviselőinek kommunista puccsisták és lázadok tombolásáról szóló történetét előadta a szenátus előtt, Washington a tengerészgyalogság bevetésével fenyegette meg az országot. Természetesen a kolumbiai kormány ezt nem engedhette, kénytelen volt saját kezébe venni a sztrájk letörését, már csak azért is, mert a banánvállalat profitjából szépen csurgott a kormány zsebeibe.
A munkások egyébként olyan teljességgel irracionális követeléseket fogalmaztak meg, mint a hét helyett hatnapos munkahét, balesetbiztosítás, illetve az, hogy csak a vállalat boltjaiban levásárolható kuponok helyett készpénzt kapjanak fizetésül. Hallatlan!
A majd egy hónapig húzódó sztrájk végül egy kétnapos mészárlásban kulminálódott. Bár nincs két egyforma adattal szolgáló forrás, az áldozatok száma valahol 50 és 2000 között lehetett, aszerint, hogy korabeli kormánylapból vagy marxista röplapokból tájékozódunk. Bár a konzervatív kormány a következő választáson megbukott, de az eset az éjjel nappal a polgárháború szélén táncoló ország történelmének máig neuralgikus pontja. Ha valakinek ismerős a fenti történet, az nem véletlen. A „Banánmészárlás” Marquez Száz év magányának cselekményében is megjelenik, a regényben szereplő, Macondó pusztulását okozó nagyvállalat tulajdonképpen nem más, mint az UFCO.
Bár tömegmészárlásra nem került sor, az UFCO a régió egyik legszegényebb országában, Guatemalában is beleszólt a politikába, gyakorlatilag máig tartó kényszerpályára állítva a közép-amerikai országot. A demokratikusan választott guatemalai kormányt 1954 júniusában katonai puccsal, és az Egyesült Államok hathatós közreműködésével, megdöntötték.
Abban, hogy Washington a CIA-n keresztül gyakorlatilag maga irányította az akciót, óriási szerepe volt az UFCO lobbistáinak, akik a regnáló elnök Jacob Armenz Guzmán baloldali rezsimjének kommunizmusba ferdülésével riogatták az USA illetékeseit. Nem volt nehéz dolguk, hiszen az akkori külügyminiszter J.F. Dulles az UFCO jogi ügyeit kezelő ügyvédi iroda egyik tulajdonosa volt, míg öccse, a CIA akkori igazgatója, a vállalat igazgatótanácsában foglalt helyet, de még vagy egy tucat hasonló összefonódást lehetne felsorolni a vállalat és az amerikai kormány között. Habár a puccs végül sikerrel járt, a vállalat guatemalai érdekeltségei a következő évtizedekben fokozatosan leépültek, végül a hetvenes években kivonultak az országból.
Bár ahogy az a fenti példákból jól látható a United Fruit Company gyakorlatilag saját gyarmatbirodalmaként kezelte Latin-Amerikát, az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a vállalat azért alaposan hozzájárult a térség gazdasági fejlődéséhez.
Az UFCO mára ugyan megszűnt, a nálunk is ismerős Chiquita Brands International néven összeolvadt néhány másik vállalattal, régi jó szokását nem adta fel. A kétezres évek elején milliós kártérítéseket volt kénytelen kifizetni, amikor kiderült, egy félkatonai, az Egyesült Államok ált terrorszervezetként nyilvántartott brigád segítségével vágott rendet szakszervezetbe tömörülő munkásai közt Kolumbiában. Se kutyából, se banánból nem lesz tehát szalonna!
