Halál Amerikára, jaj nem, bocs, csak Trumpra!
Az Egyesült Államok a világ harmadik legnagyobb exportgazdasága. Földünk egyetlen katonai és gazdasági szuperhatalmaként, ezer meg ezer dolgot exportál az arra rászoruló országokba. Finomított kőolajat, autókat, repülőgépeket és persze demokráciát. Ez utóbbit azonban nem mindenhol kíséri osztatlan megelégedés.
Az USA közel-keleti ténykedésének megvannak a maga hullámhegyei és völgyei, s talán nincs még egy ország, amelynek annyit kellett volna bukdácsolnia ezeken, mint Iránnak. Az ország újkori történelmét tele van jól-rosszul sikerült puccskísérletekkel, amelyekben általában vastagon benne volt egy-egy éppen arra kolbászoló nagyhatalom mancsa is.
Mikor az ötvenes évek elején, Mohammed Moszaddeg miniszterelnök, élvezve a parlament és az ország támogatását, privatizálni akarta a brit érdekeltségbe tartozó perzsa olajmezőket, a CIA és az MI6 segítségével megbuktatták. Illesszünk ide egy rövid megjegyzést! Első pillantásra némi hasonlóság fedezhető fel a Venezuelában kialakult helyzettel, bár tegyük gyorsan hozzá, Moszaddeg – Maduróval ellentétben – élvezte a nép nagy részének bizalmát.
Az Ajax-hadművelet sikere után a sah, Mohammed Reza Pahlavi, akadékoskodó miniszterelnök híján egy egészen modern, a mai perzsa berendezkedéshez képest nyugatias rendszert épített ki. Volt erre körülbelül 25 éve, mert 1979-ben, az addig tűzzel-vassal üldözött, a rendszer által teljesen elidegenített iszlám fundamentalisták, Khomeini ajatollah vezetésével elkergették a sahot, és átvették az ország felett a hatalmat.
A forradalom óta eltelt majd’ negyven év tele volt kisebb-nagyobb diplomáciai csörtékkel, 1979 után jó húsz évig nem is került sor hivatalos találkozóra a két fél között. Ma pedig ott tartunk, hogy több nagytekintélyű amerikai think-tank szerint egyáltalán nem kizárható egy esetleges fegyveres konfliktus lehetősége Irán és az Egyesült Államok között, főleg annak fényében, hogy a két ország a Közel-Kelet összes konfliktusában ellentétes érdekek mentén politizál, Jementől Szíriáig, Iraktól Libanonig.
Amerika legnépszerűbb napilapja, az egyébként jócskán demokrata elköteleződésű Washington Post a héten arról írt, Trump politikája egyre közelebb sodorja az országot egy háborúhoz Iránnal. Elég egyetlen félreértés vagy elhamarkodott tűzparancs. Ahogy a Post írja, épp a napokban került nyilvánosságra egy 2017-es incidens jegyzőkönyve, melyből kiderült, nem sokon múlott, hogy Szíriában az amerikai csapatok szanaszét lőjenek egy irániak által kísért konvojt, amely TOI-TOI vécéket (!!!) szállított volna a kormányerők egyik ellenőrzőpontjára.
Akár a vietnámi háborút közvetlenül kiváltó tonkini incidensre gondolunk, akár a kicsit kevésbé ismert, az USS Maine 1898-as felrobban(t)ása után kitört spanyol-amerikai háborúra, annyi bizonyos, ha Washington akarja, gond nélkül megtalálja a casus belli-t. Azért azt tegyük gyorsan hozzá, a Washington Post cikkéből jóadag belpolitikai feszültségkeltés is kiérezhető, a kását ennyire forrón talán még sem eszik.
Mindeközben persze Iránban szinte nincs olyan demonstráció, sőt, kis túlzással parlamenti ülés, amelyet ne kísérne a „Halál Amerikára” jelszó ütemes kántálása. Így volt ez a forradalom negyvenedik évfordulójára rendezett ünnepségeken is, a felvételek bejárták a világsajtót. A jelenlegi ajatollah, Ali Hámeini, hogy elvegye az élét, elképesztő logikai salto mortaléval, azt találta mondani, hogy a kántálás igazából nem az amerikai népnek szól, hanem, Trumpnak és a többi amerikai vezetőnek. Nekik kell pusztulniuk.
Így már mindjárt más, igaz?
