A növekvő kínai-orosz védelmi kapcsolatok nehéz helyzetbe hozzák a Nyugatot
Semmi sem hozza jobban a figyelem középpontjába a növekvő kínai-orosz védelmi kapcsolatokat, mint az a tény, hogy Peking a történelemben először jelentős haderővel járul hozzá a nagyszabású, orosz földön tartott katonai hadgyakorlathoz.
Vostok-2018, melyet szeptember 11-17. között rendeztek, közel háromszázezer katona, ezer harci repülő és kilencszáz tank bevonásával az elmúlt három évtizedben a legnagyobb orosz katonai hadgyakorlat. Sergei Shoigu orosz védelmi miniszter szerint a hadgyakorlat a földrajzi kiterjedést, valamint az irányítási és ellenőrző központokat tekintve a résztvevőknek köszönhetően példátlan lesz. Kétségtelen, hogy a nyugati katonai tervezők is kiemelt figyelemmel kísérték az eseményeket.
A hadgyakorlat annak a Kína-Oroszország közötti biztonsági kapcsolatoknak a kibővítése, mely már számos aspektust tartalmaz, beleértve a rendszeres tengerészeti hadgyakorlatokat, a terrorellenes akciókat vagy a rakétavédelmi együttműködés elindítását. Eközben a politikai kapcsolatok is a lehető legjobb szintre fejlődtek, melynek egyik megnyilvánulása, hogy Xi Jinping a legjobb és legbizalmasabb barátjaként beszélt Vladimir Putinról.
A kétoldalú kereskedelmi kapcsolatok szintén erősödtek az elmúlt időben, az idei év első felében 30%-kal nőttek, és várakozások szerint az év végére a 100 milliárd USD-os értéket is túllépik. A gazdasági kapcsolatokat minden bizonnyal akkor is szorosabbra fűzik majd, amikor a kínai elnök szeptember 11-13 között Vlagyivosztokba, a Kelet Gazdasági Fórumra látogat.
A két ország hidegháború utáni közeledése időközönként nagy nyugtalanságot kelt Nyugaton. Az aggodalmat azonban enyhíti az a „kényelem tengelyeként” (axis of convenience) emlegetett érv, mely szerint a látszólag szoros kapcsolatok eltakarják az alapvető problémákat. Az olyan történelmi feszültségek mellett, mint az 1858-60-as orosz annexió vagy az 1969-es határincidens, az elemzők e tekintetben a Közép-Ázsia feletti súrlódás valószínűségét is hangsúlyozzák. Oroszország hagyományos dominanciáját ugyanis Kína gazdasági behatolása provokálja a térségben.
A Krím annektálását követő nyugati politika azonban, mely Oroszország elszigetelését és a szankciós rezsim erősítését célozta meg, arra kényszerítette Moszkvát, hogy még szorosabbra fűzze kapcsolatát Kínával. Ez az igény jól megfigyelhető a harminc évre szóló gázmegállapodásból vagy például abból a 2015-ös megállapodásból, mely keretében Moszkva Su-35 vadászbombázó repülőgépeket ad el Pekingnek, annak ellenére, hogy korábban elutasította az adásvételt attól tartva, hogy Kína ellopja a technológiát.
A megfigyelők többségében figyelmen kívül hagyják azt a képességet, mellyel Kína és Oroszország kezelni tudja egymással való kapcsolatát. Peking például tisztában van Moszkva Közép-Ázsiát illető érzékenységével, így a régióval való kapcsolatát jórészt a Sanghaji Együttműködési Szervezeten keresztül igyekszik alakítani, hogy ne keltse azt a látszatot, hogy megkerüli Oroszországot.
Mindezek eredményeként a kínai-orosz stratégiai partnerséget a nemzetközi politika részeként kell elfogadnunk, akkor is, ha nem válik belőle katonai szövetség. Ez a szoros együttműködés minden bizonnyal meghatározó szerepet fog játszani Ázsia jövőjében, mivel természetes erőforrásokkal, diplomáciai támogatással és katonai technológia rendelkezésre bocsátásával Oroszország segítséget nyújthat Kínának regionális ambíciói megvalósításában.
Arra a kérdésre, hogy mit tehet az Egyesült Államok, Japán és más szövetséges a szabályokon alapuló nemzetközi rend védelme érdekében, néhány stratégiai elemző azt a választ adja, hogy a Nyugatnak éket kéne vernie a két ország közé, egyik vagy a másik szereplő számára felajánlott ösztönzőkkel. Ez a logika vezetett Richard Nixon 1972-es híres látogatásához is, habár tekintve, hogy jelenleg Oroszország a gyengébb és hosszú távon kevésbé veszélyes szereplő, most Moszkvát kéne célba venni. A Nyugatnak tehát olyan gazdasági és politikai ösztönzőket kellene Oroszországnak felajánlania, mely hatására az ország eltávolodik Kínától.
Egy ilyen reálpolitika rövid távon sikeres lehet, mivel Oroszország kétségkívül szívesen fogadná, ha a nyugati hatalmak enyhítenék a szankciókat. Ugyanakkor a Moszkvával való nagy alkudozásnak ellen kell állni, hiszen az ukrajnai eseményeket, az amerikai elnökválasztás befolyásolását vagy az egykori orosz kettős ügynökön való idegméreg alkalmazását nem szabad figyelmen kívül hagyni. Habár az Egyesült Államoknak és szövetségeseiknek reagálniuk kell a kínai-orosz kapcsolatok erősödésére, nem adhatják fel azokat az elveket, melyeket a Nyugat magáénak vall. Az államoknak demonstrálniuk kell, hogy a nemzetközi jog és igazságszolgáltatás iránti elköteleződésük nem csak üres retorika, és nem hajlandók feladni rövid távú stratégiai nyereségért.
