1945. február 13 – közel háromszázezren haltak meg a drezdai pokolban
1945 elején a makacs német ellenállás miatt a szövetséges hadvezetésen belül vita bontakozott ki a Németország elleni légi hadviselésről. Sir Arthur Harris légi marsall, a RAF bombázó parancsnokság főnöke, a területbombázási doktrína mellett érvelt, amellyel a német lakosság pszichéjét akarta megtörni, így bírva megadásra az agóniáját élő Harmadik Birodalmat.
1945 februárjára már gyakorlatilag nem maradt olyan német nagyváros, amelyet ne ért volna pusztító szövetséges légitámadás. A német olaj- és járműipar, a hadiüzemek jelentős része és a közlekedési infrastruktúra ekkorra már nagyobb részt romokban hevert.
Drezda 1945 elején a Kelet-Poroszországból és Sziléziából érkező menekültek egyik elsődleges célja, vasúti csomópontként pedig a keleti frontról visszavonuló Wehrmacht-erők egyik fontos tranzitállomása volt. A menekültek tömegétől túlzsúfolt Drezdából január végére nagyobbrészt kivonták a katonaságot.
1945 elején a szász főváros azon kevés német nagyvárosok egyike volt, amelyet még megkímélték a légitámadások.
A jaltai konferencián tartózkodó brit miniszterelnök, Winston Churchill határozottan támogatta a Drezda bombázását célzó terveket, a város sorsa ezzel megpecsételődött.
A szovjet csapatok elől menekülő civil lakossággal felduzzadt, eredetileg mintegy 640 ezres, Drezda lélekszáma 1945 februárjára megduplázódott.
1945. február 13-án a város fölé érkező 800 négymotoros Lancaster és Halifax nehézbombázóból álló brit kötelék két hulláma 22 óra 9 perc és 0 óra 55 perc között 400 ezer gyújtó, valamint 4500 romboló bombát dobott az óvárosra, és a belső kerületekre.
Az első hullám a rombolóbombákat, a második pedig a valódi pusztítást okozó foszforos gyújtóbombákat szórta a városra. Az 1000 fokos hőmérsékleten elolthatatlanul égő foszforbombák nyomán hatalmas tűzvihar tört ki a belvárosban. Az elviselhetetlen hőség miatt a légvédelmi pincékből a tomboló tűzben álló utcákra kimenekülő emberek vagy megégtek, vagy pedig a forró gázoktól, illetve a tűz által a levegőből kivont oxigén hiánya miatt megfulladtak.
A német légvédelem gyengesége miatt a Drezdát támadó bombázók szinte akadálytalanul repülhettek rá céljukra.
Másnap, február 14-én délelőtt az amerikai légierő 1350 négymotoros B-17 "Flying Fortress" és B-24 "Liberator" típusú bombázója repült a még mindig lángoló város fölé, hogy halálos terhét Drezdára zúdítsa.
Máig vitatott a rettenetes drezdai tűzvihar áldozatainak száma. A város belső kerületei és az infrastruktúra teljesen megsemmisült. Az elhunytak hatalmas tömegét a járványveszély megelőzése végett vasúti sínekből sebtében felépített máglyákon égették el. A halottak számáról szélsőségesen eltérő számok keringenek 20 ezertől egészen 600 ezerig.
A korabeli német források 300 ezer főre becsülték a bombázás áldozatainak számát.
A Nemzetközi Vöröskereszt adatai szerint 275 ezren vesztek oda a drezdai tűzviharban.
Napjainkig kérdéses, hogy a drezdai bombázóművelet katonailag indokolható akció, vagy pedig etikai, illetve jogi értelemben is háborús bűntett volt-e.
