Mit tanult a világ a 20. század diktatúráiból?
BUDAPEST. Mit tanult a világ a 20. század diktatúráiból? Többek között erre a kérdésre is keresték a választ magyarországi és külföldi történészek a napokban Budapesten a Terror Háza és a Konrad Adenauer Alapítvány közös konferenciáján. Az apropó Joszif Sztálin halálnak 60. évfordulója volt.
Kérdésként merült fel, hogy vajon vannak-e még olyan diktatúrák, rezsimek a világban, ahol a sztálinizmus mintaképül szolgál. Ezekre a kérdésekre is válaszolt Hanns Jürgen Küsters német történész a Bonni Egyetem professzora a Konrad Adenauer Alapítvány tagozatvezetője, aki Adenauer és Sztálin címmel tartott előadást az eseményen.
Az előadás címe (Adenauer és Sztálin) semmiképp nem a két személyiség hasonlóságán alapul, hiszen ilyen nincs – hangsúlyozza a német történész, aki elsősorban azt akarta bemutatni, hogyan értékelte Adenauer Sztálint, a sztálinizmust, milyen hatása volt Nyugat-Európára, a kelet-európai államokra, a kisebbségekre a Szovjetunió kiépülésének, mennyire határozta meg a kelet-nyugati konfliktus fejődését, Németország kettéosztását Sztálin.
Adenauer sosem találkozott Sztálinnal, de követte, mi történik a Szovjetunióban – emlékeztet Hanns-Jürgen Küsters. 1922-ben, amikor a Szovjetunió megalakult, kölni főpolgármester volt, és a 20-as, 30-as években, majd a háború alatt is értő szemlélője volt az eseményeknek. Mindig határozottan elzárkózott a kommunizmustól, a kelet-nyugati konfliktust ugyanis a nyugati demokrácia és kommunizmus harcaként látta. Mindez, persze nem utolsósorban keresztény felfogásából fakadt, hiszen kereszténydemokrata politikusként mindvégig a nyugati értékekért, hitéből következően pedig a katolicizmusért küzdött, és összeegyeztethetetlennek tartotta a kommunisták materializmusra épülő felfogását a keresztény orientációjú szabad Nyugatéval – hangsúlyozza a professzor.
Egészen biztos, hogy Sztálinnal ellenfelek voltak, de ennek volt alapja: a Szovjetunió terjeszkedő politikája. Adenauer mindig megpróbálta beleképzelni magát az ellenfél helyzetébe: miként gondolkodik, miként tárgyal, milyen motivációk mozgatják. Abból indult ki, hogy Sztálin diktátor, a sztálinizmus pedig totalitárius ideológia, amely harcra épül, az egyén szabadságát elveszi, azok ellen pedig, akik másokat elnyomnak, szükségszerűen fel kell lépni – magyarázza Küsters. A kérdésre, hogy megvolt-e veszélye annak, esetleg Németország másik része is Sztálin befolyása alá kerülhet, a professzor határozott igennel felel. Ez a fenyegetés szerinte 1950-ben teljesen világosan jelentkezett, az ok pedig a koreai háború volt, ami ugyanis Koreában történt - az ország lerohanása, elfoglalása - megtörténhetett volna akár Németország belső határánál is.
Adenauer mindig abból indult ki, hogy Sztálinnak egyvalami forog a fejében: megkaparintani Nyugat-Európa - mindenekelőtt Nyugat-Németország - gazdasági erőforrásait, aztán ezeket a legkomolyabb ellenfél, az Egyesült Államok ellen felhasználni. A másik az a tény – fejti ki a Bonni Egyetem professzora -, hogy Nyugat-Európában annak idején erős kommunista mozgalmak működtek. Franciaországban a kommunista párt 20-25 százalékos támogatottságot élvezett, Olaszországban szintén jelentős volt ez az arány, és nem elhanyagolható az sem, hogy az akkori angol munkáspárti kormány is hangsúlyosan szocialista elveket vallott.
Ez mind nagyon alkalmas fogódzók voltak Sztálinnak, hogy beindulhasson egyfajta nyugati dominóelv, hogy hosszabb-rövidebb időre Nyugat-Európa is a kommunisták befolyása alá kerülhessen – hívja fel a figyelmet Küsters. Adenauer éppen azért látta szükségesnek belépni az európai védelmi közösségbe, később, 1955-ben pedig a NATO-ba, hogy Sztálin Nyugat-Európában ne érhesse el a célját, ezért volt szükséges, hogy felálljon egy szövetség Európa nyugati felén. Az egykori NDK vezető pártjának egykori dokumentumaiból már azt is tudni, hogy a szovjetek célja Adenauer megbuktatása volt, az eszközök pedig a beszivárgás, sztrájkok kirobbantása, népi mozgalmak lettek volna, amellyel az NDK-t vezető Ulbricht a másik német kormányt megbuktatta volna.
Sztálin halála után sem lett persze egyszerűbb és könnyebb a Szovjetunióval közlekedni. Adenauer abból indult ki, hogy diktatúrákkal, totalitárius rezsimekkel csakis keményen lehet tárgyalni, mivel ezek a rendszerek maguk is az erőszakot használják, csak abból értenek. Csak akkor hajlanak kompromisszumra, ha világossá válik számukra, hogy az ellenféllel szemben kitűzött céljukat nem érhetik el – fejti ki a professzor. Ez magyarázza, hogy Adenauer 1955-ös moszkvai tárgyalásain nagyon kemény volt. Erre az utazásra rákényszerült, hiszen miután Nyugat-Németország belépett a nyugati védelmi szövetségbe, meghívást kapott a Szovjetunióból, amit nem utasíthatott vissza. Ezért egyezett bele abba is, hogy felvegyék a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunióval - aminek eredményeként egyébként még ott raboskodó háborús foglyok is szabadultak.
A felvetésre, hogy most, 2013-ban mit tanulhatunk Konrad Adenauer ilyenfajta megközelítéséből, Küsters szerint egyértelmű a válasz: ahogy a Terror Házában is látható, nemcsak történelemről és a múltról van szó, de jelenről is. Arról, hogy máig léteznek diktatórikus rendszerek, amelyek a lakosságukkal szemben a terror eszközét használják, a szabadságot elnyomják. Vannak azonban helyek, mint a Terror Háza is, ahol rámutathatunk arra, hogy a diktatúrákkal szembe kell helyezkedni – hangsúlyozza a történész. Nem szabad mozgásteret hagyni nekik, hanem különféle eszközökkel kényszeríteni, a lakosságot pedig támogatni kell. Hogy mindez mennyire aktuális, ahhoz elég arra gondolni, mi történik Észak-Koreában vagy a Közel-Kelet néhány államában, és látni azt, hogy Latin-Amerika bizonyos országaiban sem élhetnek teljes szabadságban az emberek – zárta szavait a professzor.
Az előadás címe (Adenauer és Sztálin) semmiképp nem a két személyiség hasonlóságán alapul, hiszen ilyen nincs – hangsúlyozza a német történész, aki elsősorban azt akarta bemutatni, hogyan értékelte Adenauer Sztálint, a sztálinizmust, milyen hatása volt Nyugat-Európára, a kelet-európai államokra, a kisebbségekre a Szovjetunió kiépülésének, mennyire határozta meg a kelet-nyugati konfliktus fejődését, Németország kettéosztását Sztálin.
Adenauer sosem találkozott Sztálinnal, de követte, mi történik a Szovjetunióban – emlékeztet Hanns-Jürgen Küsters. 1922-ben, amikor a Szovjetunió megalakult, kölni főpolgármester volt, és a 20-as, 30-as években, majd a háború alatt is értő szemlélője volt az eseményeknek. Mindig határozottan elzárkózott a kommunizmustól, a kelet-nyugati konfliktust ugyanis a nyugati demokrácia és kommunizmus harcaként látta. Mindez, persze nem utolsósorban keresztény felfogásából fakadt, hiszen kereszténydemokrata politikusként mindvégig a nyugati értékekért, hitéből következően pedig a katolicizmusért küzdött, és összeegyeztethetetlennek tartotta a kommunisták materializmusra épülő felfogását a keresztény orientációjú szabad Nyugatéval – hangsúlyozza a professzor.
Egészen biztos, hogy Sztálinnal ellenfelek voltak, de ennek volt alapja: a Szovjetunió terjeszkedő politikája. Adenauer mindig megpróbálta beleképzelni magát az ellenfél helyzetébe: miként gondolkodik, miként tárgyal, milyen motivációk mozgatják. Abból indult ki, hogy Sztálin diktátor, a sztálinizmus pedig totalitárius ideológia, amely harcra épül, az egyén szabadságát elveszi, azok ellen pedig, akik másokat elnyomnak, szükségszerűen fel kell lépni – magyarázza Küsters. A kérdésre, hogy megvolt-e veszélye annak, esetleg Németország másik része is Sztálin befolyása alá kerülhet, a professzor határozott igennel felel. Ez a fenyegetés szerinte 1950-ben teljesen világosan jelentkezett, az ok pedig a koreai háború volt, ami ugyanis Koreában történt - az ország lerohanása, elfoglalása - megtörténhetett volna akár Németország belső határánál is.
Adenauer mindig abból indult ki, hogy Sztálinnak egyvalami forog a fejében: megkaparintani Nyugat-Európa - mindenekelőtt Nyugat-Németország - gazdasági erőforrásait, aztán ezeket a legkomolyabb ellenfél, az Egyesült Államok ellen felhasználni. A másik az a tény – fejti ki a Bonni Egyetem professzora -, hogy Nyugat-Európában annak idején erős kommunista mozgalmak működtek. Franciaországban a kommunista párt 20-25 százalékos támogatottságot élvezett, Olaszországban szintén jelentős volt ez az arány, és nem elhanyagolható az sem, hogy az akkori angol munkáspárti kormány is hangsúlyosan szocialista elveket vallott.
Ez mind nagyon alkalmas fogódzók voltak Sztálinnak, hogy beindulhasson egyfajta nyugati dominóelv, hogy hosszabb-rövidebb időre Nyugat-Európa is a kommunisták befolyása alá kerülhessen – hívja fel a figyelmet Küsters. Adenauer éppen azért látta szükségesnek belépni az európai védelmi közösségbe, később, 1955-ben pedig a NATO-ba, hogy Sztálin Nyugat-Európában ne érhesse el a célját, ezért volt szükséges, hogy felálljon egy szövetség Európa nyugati felén. Az egykori NDK vezető pártjának egykori dokumentumaiból már azt is tudni, hogy a szovjetek célja Adenauer megbuktatása volt, az eszközök pedig a beszivárgás, sztrájkok kirobbantása, népi mozgalmak lettek volna, amellyel az NDK-t vezető Ulbricht a másik német kormányt megbuktatta volna.
Sztálin halála után sem lett persze egyszerűbb és könnyebb a Szovjetunióval közlekedni. Adenauer abból indult ki, hogy diktatúrákkal, totalitárius rezsimekkel csakis keményen lehet tárgyalni, mivel ezek a rendszerek maguk is az erőszakot használják, csak abból értenek. Csak akkor hajlanak kompromisszumra, ha világossá válik számukra, hogy az ellenféllel szemben kitűzött céljukat nem érhetik el – fejti ki a professzor. Ez magyarázza, hogy Adenauer 1955-ös moszkvai tárgyalásain nagyon kemény volt. Erre az utazásra rákényszerült, hiszen miután Nyugat-Németország belépett a nyugati védelmi szövetségbe, meghívást kapott a Szovjetunióból, amit nem utasíthatott vissza. Ezért egyezett bele abba is, hogy felvegyék a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunióval - aminek eredményeként egyébként még ott raboskodó háborús foglyok is szabadultak.
A felvetésre, hogy most, 2013-ban mit tanulhatunk Konrad Adenauer ilyenfajta megközelítéséből, Küsters szerint egyértelmű a válasz: ahogy a Terror Házában is látható, nemcsak történelemről és a múltról van szó, de jelenről is. Arról, hogy máig léteznek diktatórikus rendszerek, amelyek a lakosságukkal szemben a terror eszközét használják, a szabadságot elnyomják. Vannak azonban helyek, mint a Terror Háza is, ahol rámutathatunk arra, hogy a diktatúrákkal szembe kell helyezkedni – hangsúlyozza a történész. Nem szabad mozgásteret hagyni nekik, hanem különféle eszközökkel kényszeríteni, a lakosságot pedig támogatni kell. Hogy mindez mennyire aktuális, ahhoz elég arra gondolni, mi történik Észak-Koreában vagy a Közel-Kelet néhány államában, és látni azt, hogy Latin-Amerika bizonyos országaiban sem élhetnek teljes szabadságban az emberek – zárta szavait a professzor.
Forrás
hirado.hu, MR
