Megpróbáltatások sora érte Gróf Bethlen Istvánt
Hetvenkettedik születésnapját még éppen megérte, ám száműzetésben, összetörten, betegen, a hazájától és szeretteitől távol, egy moszkvai börtönkórházban halt meg Bethlen István volt miniszterelnök - emlékeztet írásában a Magyar Hírlap.
1918. október 31-én ködös hajnalra ébredt Budapest. Halottak napjára készült a város, az utcákon őszirózsákat árultak, fásultan hömpölygött a tömeg. Az esti órákban a Hermina úti Róheim-villában lövések dördültek, az áldozat holtan rogyott össze merénylői sortüzében. Gróf Tisza István csak 57 évet élt.
Mi a közös ebben a két református grófban, nemzetünk 20. századi történelmének meghatározó alakjaiban, akik a rájuk kiszabott sors elől nem tértek ki. Sok a hasonlóság: koruk kiemelkedő szellemi vezető egyéniségei, politikusai, miniszterelnökei voltak, vitathatatlan súllyal, tekintéllyel. A magyarság szolgálatát, mentését, összefogását vállalták magukra küldetésként. Haláluk körülményei tisztázatlanok. Valami azért több mint sejthető, az, hogy kiknek állt érdekükben eltávolításuk a politikai életből és ilyen kíméletlenül magából a földi létből is.
Bethlen István Erdélyben értesült Tisza haláláról, s ezután mintha kicserélték volna. Tisza halála, az ország tragikus sorsa elemi erővel hatott rá, s a meggyilkolt miniszterelnök nyomdokaiba lépett.
Sokkal tartozunk ennek a kiváló államférfinak, aki a háborús összeomlás után egy évtizedig, 1921 és 1931 között állt Magyarország élén. Irányítása alatt az ország ismét talpra állt, és beilleszkedett a háború után formálódó új Európába. Stabilizálta a gazdaságot, értékálló, új pénzt teremtett, amelyből a háborús kárpótlás megfizetése mellett még szociális intézkedésekre – nyugdíjrendszer bevezetése, kórházak építése –, sőt kulturális fejlesztésekre is jutott. A közbiztonság és a jogrend helyreállításával tíz nyugodt év, stabilitás, konszolidáció, szélsőségektől mentes korszak köthető a nevéhez. Csonka-Magyarországból egy ma is fennálló hazát teremtett.
Most Bethlen István élete utolsó két és fél évének nyomába eredünk, s ennek a kevésbé ismert szakasznak a felidézésében kalauzunk lesz a Bolza család, amelynek tagjai az ország német megszállása után bújtatták az erdélyi grófot. (A Bolzák 1301 után érkeztek Magyarországra, s birtokaikat, grófi címüket azért kapták, mert szívvel-lélekkel magyarrá válva harcoltak, védték a hazát. Nemességüket évszázadok során őrizték, építették az országot. Egyik ősük például a szarvasi arborétum megalapítójaként vált híressé.)
1944 tavaszán gróf Bolza Antal katonai szolgálatot teljesített, amikor a kormányzó különleges, bizalmas megbízatás teljesítésére kérte. Vele Stefka István az 1990-es években került barátságba és készített interjút, amelyet a Napi Magyarország című napilap 1998. december 30-i száma közölt. Másik forrásunk gróf Bolza Ilona, Antal nővére, aki szintén segített menteni a Gestapo elől Bethlent. Élményeit angolul tette közzé a müncheni Magyar Intézet Studia Hungarica című sorozata 1985-ben, majd Bethlen István emlékirata 1944 címmel megjelent 1988-ban a magyar kiadás is.
A náci megszállás előtt Bethlen a birtokán, Inkén tartózkodott. Március 16-án a kormányzó telefonon kereste, és tájékoztatta arról, hogy Hitler Klessheimbe hívatta. Bethlen azt
tanácsolta, semmiképpen se fogadja el a meghívást, mert a németek csapdát készítenek elő, és távollétét az ország megszállására fogják felhasználni. Másnap Pestre ment, és a miniszterelnökségre sietett, ahol Kállayval tárgyalt. Március 19-én a Gestapo-különítmények megkezdték az ellenzéki politikusok letartóztatását, listájukon a volt kormányfő az elsők között szerepelt.
A kormányzó 19-én 11 óra tájban érkezett haza, majd fogadta Bethlent, aki ismét tanácsokkal látta el. Megbeszélésükről Horthy a koronatanács ülésére sietett, az erdélyi gróf pedig felkészült a Vár elhagyására. Álruhát öltött, leborotválta híres bajuszát. Új neve gróf Teleki Sándor, rangja testőr őrnagy lett. Március 22-én Lázár Károly testőrparancsnok szolgálati gépkocsiján a Vas megyei Gyöngyöshermán faluba vitette magát egyik barátjához, itt május 9-ig tartózkodott.
Gróf Bolza Antal ekkor Szentesen főhadnagyi rangban szolgált, a 2/I huszár hadosztály parancsnokának segédtisztje volt. Május 9-én kerékpáron ment haza ebédelni, felesége a kapuban várta: „Ne ijedj meg, nagy lesz a meglepetés!” A szobában két úr testőr egyenruhában egyszerre emelkedett fel a bőr karosszékekből. „Az egyikben rögtön felismertem Bethlen István miniszterelnököt, aki természetesen soha nem volt testőrtiszt, a másik úr Lázár tábornok volt, a kormányzó testőrparancsnoka. Lázár ennyit mondott: »Kedves bajtárs, a kormányzó úr őfőméltósága családod hűségének ismeretében felkér, hogy mivel Bethlen grófnak személyes biztonságát már nem tudja garantálni, vállalnád el további rejtegetését.« Összecsaptam a bokámat, és azt válaszoltam, vállalom a megtisztelő feladatot.”
A Bolzákat és Bethlen Istvánt barátság fűzte egymáshoz. Bolza Antal, amikor 1941-ben megnősült, Bethlen invitálására annak jávorkúti vadászházában töltötte a mézesheteket.
Bethlent több mint egy hónapig rejtegették Szentesen a Páva utca 1. sz. alatti lakásban, majd Antalt a frontra vezényelték. Bethlen István menekítése azonban nem ért véget. Bolza Ilonával a család ősi birtokán, a Nógrád megyei Herencsényben találtak búvóhelyet. Óriási kül- és belpolitikai tekintélyénél fogva egy ideig még feljárt innen Pestre a koronatanács üléseire.
„A miniszterek, sőt a kormányzó sem tudta, hol bújtatjuk, csupán Lázár Károly tábornok, aki autót küldött érte. A katonai gépkocsi rendszerint már sötétedéskor érkezett. A minisztertanácsi ülések a kormányzó és az akkori miniszterek jelenlétében a reggeli órákig tartottak, úgyhogy Bethlen körülbelül hajnali fél ötkor ért vissza hozzánk Budapestről” – emlékezett Bolza Ilona. Életveszélyes vállalkozás volt ez, hiszen a Herencsény és Budapest közötti utat gyakran érték légitámadások.
Az estéket rádiókészülék mellett, zárt ablakok, becsukott spaletták mögött töltötték. Bethlen ölében térképpel ült, rendszerint a BBC híreit hallgatták, abban reménykedve, hogy az angolszász csapatok beváltják ígéretüket, és a Balkánon is partra szállnak. Az erdélyi gróf még 70. életévében is aktív volt. „Nálunk, abban a kis Nógrád megyei faluban, nem féltünk attól, hogy felismerik, így gyakran sétált, beszélgetett a falubeliekkel, akik nagyon megszerették” – írta Bolza Ilona.
Több mint egy hónapot töltöttek Herencsényben, míg augusztus végén, a front közeledtével a család Somogy megyei, Boronka községbeli kastélyába mentek. Itt tartózkodott már Bolza Antal felesége, két kisgyermekével.
A Szálasi-puccs után Bolza Antal megsebesült, de sikerült hazavergődnie Boronkára. „Bethlen Istvánt is ott találtam. Nem volt jó állapotban, kétszer is kapott könnyebb agyvérzést, de tartotta magát. A front azonban gyorsan közeledett, ezért 1944. október végén a Széchenyi-uradalomhoz tartozó gyótapusztai vadászházba menekültünk mindannyian. A legrosszabbra készültünk. Velünk volt akkor egy Trenkwald nevezetű lengyel repülőtiszt, aki oroszul is beszélt.
Óriási dilemma előtt álltunk. Vagy a nyilasok fognak el és lőnek agyon bennünket, vagy ha megvárjuk az oroszt, egy részeg szovjet járőr falhoz állít bennünket. Végül döntöttünk. Trenkwald barátunkat Miska legényem kíséretében útnak eresztettük azzal, hogy a legközelebbi orosz parancsnokságon jelentsék: a németek és a nyilasok által keresett magas rangú politikust rejtegetünk, vegyék védőőrizetükbe. Nem volt más választásunk. December 6-án hajnalban lódobogásra riadtunk, s láttam, hogy körbevettek bennünket a prémsapkás orosz járőrök. "Igyi szuda!" – harsant fel a járőrparancsnok borízű hangja.
Bethlen István elsőként lépett ki emelt karral a vadászház lépcsőjére, nemes, szikár profilja élesen rajzolódott ki a párás, nyirkos erdőszéli háttér előtt, melyből fenyegetően meredtek ránk az orosz géppisztolyok. Ezek voltak Bethlen István volt miniszterelnöknek az utolsó szabad percei.”
A szovjetek előbb Kaposvárra, majd december 11-én Pécsre szállították, ahol egy tágas villában helyezték el. A várost nem hagyhatta el, sétáira fegyveres kísérők követték, s a házat gépfegyveres őrség vette körül. Igyekeztek kényelméről gondoskodni, úgy kezelték, mint a szovjet hadsereg „vendégét”. Később Kistarcsára került, ahová a magas rangú személyeket internálták. Trenkwaldot ekkor elbocsájtották mellőle. A szovjetek folyamatosan kihallgatták a grófot, és további sorsát illetően hamarosan megszületett a döntés.
Bethlen István a kommunisták szemében különösen veszélyes politikai ellenfélnek bizonyult, ezért sürgették a szovjeteknél mielőbbi eltávolítását, kiiktatását. Gyekanozov szovjet külügyi népbiztoshelyettes 1945. február 17-én táviratot küldött Molotov külügyminiszternek: „Bethlen gróf a magyar reakció legkiemelkedőbb alakja, és meggyőződéses híve az angol orientációnak. Még a mi oldalunkra való áttérés utáni kihallgatáson sem tudta titkolni meggyőződését, amikor is képmutatóan bizonygatta, hogy Magyarország új kormányában kívánatos, hogy ott legyen a kommunista párt képviselője is, de semmilyen körülmények között sem a miniszterelnöki poszton, mivel az ország még nem elég érett a kommunista rendszerhez.”
Ugyanebben a levélben Gyekanozov azt is feltételezte, hogy a továbbiakban Bethlen az új hatalom jobboldalának, a kisgazdáknak a pozícióit fogja erősíteni a „demokratikus erőkkel”, a kommunistákkal és a szakszervezetekkel szemben. A szovjet külügyi főtisztviselő számolt azzal is, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság angol és amerikai tagjai, akiket éppen ezekben a napokban vártak Budapestre, minden bizonnyal fel akarják venni a kapcsolatot Bethlennel. Ebből pedig – valószínűsítette – számos nemkívánatos komplikáció adódhat, hiszen Bethlen szavának ők is, és rajtuk keresztül a nyugati világ is, hitelt fog adni. Mindezek miatt Gyekanozov azt javasolta, Bethlent ténylegesen szigeteljék el, tartóztassák le, és szállítsák a Szovjetunióba.
Molotov elfogadta helyettesének érvelését, és 1945. március 20-án előterjesztésére ezt írta: „Végrehajtani!” Bethlen Istvánt ekkor Kunszentmiklóson tartották fogva. Utoljára 1945. március végén látták sétálni Kunszentmiklós utcáin. Õrzői ekkor egyik sétája után gépkocsiba ültették, s a közeli katonai repülőtérre, onnan pedig Moszkvába vitték.
Bethlen István sorsáról egészen 1993-ig nem lehetett tudni semmi bizonyosat. Meggyőző információkkal sem a család, sem a történészek nem rendelkeztek.
Szovjetunióbeli kényszerlakhelye a belügyi szervek Butirszkaja nevű moszkvai börtönének kórháza volt. Ide 1945. április 1-jén érkezett, a börtön orvosainak feljegyzése szerint „rendkívül rossz egészségi állapotban, erősen alultápláltan, érelmeszesedéssel, krónikus vastagbélgyulladással és magas vérnyomással”. Egészségi állapota a későbbiekben rosszabbodott.
Férje sorsáról és hollétéről 1946. március 7-én Bethlen Margit magától Sztálintól kért felvilágosítást. Levelében kérte, hogy férje hazatérhessen hazájába, vagy ha ez nem lenne lehetséges, akkor levelezhessen szeretteivel. Bethlen felesége sohasem kapott választ levelére… Molotov talán beleegyezett volna, hogy fogságából Bethlent hazaengedi, mert nem volt szüksége rá, de állítólag Rákosi volt az, aki azt mondta: van gróf elég idehaza, őrá nincs szükség.
A halál 1946. október 6-án állt be. A börtönkórház illetékesei nyughelyét a Donszkoj-kolostor melletti temetőben jelölték ki. A 3-as számú közös sírba temették, több száz vagy talán több ezer sorstársával. Halálának hírét a szovjet hatóságok nem hozták nyilvánosságra. Jelképes hamvait 1994 júniusában hozták haza Magyarországra, és június 17-én helyezték végső nyugalomra Budapesten, a Kerepesi temetőben.
Tisza István és Bethlen István a 20. századi magyar történelem kiemelkedő politikusai voltak, nagyságukat, érdemeiket, melyeket a haza felemeléséért tettek, manapság kezdi értékelni a nemzet. Tiszának hamarosan ismét szobra lesz a Parlament előtt, talán egyszer az erdélyi gróf is helyet kap mellette.
