Még nem világörökség a Selyemút
A döntés az újabb dátumról Türkmenisztánban született, a közép-ázsiai országokkal közös jelentkezést előkészítő koordinációs bizottság ülésén. Kína és néhány közép-ázsiai állam, köztük Kazahsztán, Kirgizisztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán és Türkmenisztán 2006-ban határozta el együttesen, hogy kéri, minősítsék hivatalosan is a világörökség részének a Selyemutat. "A kevés gyakorlat és a kulturális örökségvédelem módszerei, irányítása terén mutatkozó hiányos ismeretek miatt még hosszú út áll előttünk, hogy megfeleljünk a nemzetközi szabványoknak" - magyarázta Tang Vej, a kínai kulturális örökségvédelem hivatalának szakigazgatója.
A Selyemút az ősi Csangan (Chang'an), a mai Hszian ((Xian) várostól indult, s Nyugaton a Földközi-tenger térségét, míg délen az indiai szubkontinenst érintve több mint 10 ezer kilométeren át húzódott. Kínai szakasza 4 ezer kilométerre tehető. Mint a leghosszabb és világra legnagyobb befolyást gyakorló kereskedelmi útnak fontos szerepe volt Kelet és Nyugat összekötésében. Kína hat tartományában, illetve autonóm területén 48 történelmi emlékhelyet jelöltek meg a Selyemút mentén.
A helyzetet, illetve a jelentkezés rendjét némileg bonyolította, hogy utóbb Japán, Dél-Korea, India, Nepál, Afganisztán és Irán is csatlakozott a projekthez, s Japán, Irán, illetve India szeretne vezető szerephez jutni benne. Csing Feng azonban úgy véli: dacára annak, hogy tizenkettőre nőtt a részt vevő országok száma, a "magot" továbbra is Kína képezi az öt közép-ázsiai országgal. Aggasztónak nevezte ugyanakkor, hogy ha az eredeti indítványozók ismét csúsznak a határidővel, a többiek megelőzhetik őket.
A Selyemút – Kínát a Földközi-tenger mellékével összekötő eurázsiai közlekedési útvonal – nem csupán kereskedelmi célokra szolgált, hanem a Nyugat és a Kelet nagy civilizációinak találkozási pontja is volt. A Kr. e. 2. századtól kezdődően több mint egy évezreden át selymet, luxuscikkeket és egyéb kereskedelmi árukat szállítottak és cseréltek az út menti városokban, oázisokban, de egyben eszmék, vallási tanok, művészeti stílusok, technológiák terjedésének és meghonosodásának színtere is volt. A kínai, az indiai, az iráni, valamint a klasszikus nyugati kultúra keveredett és hatott itt egymásra.
A Selyemút mesés karavánútja, a Közép-ázsiai kánságok fővárosai (Szamarkand, Bukhara, Khíva) évszázadokon át a világ legtitokzatosabb területei közé tartoztak. Vámbéry Ármin, a rendkívüli tehetségű magyar őshaza kutató 1862-63 évi expedíciója, és az utazást követően kiadott könyvek (Legismertebb a „Dervisruhában Közép-Ázsián át” ) nyújtották az alapot a későbbi európai felfedezőknek a térség ismételt feltérképezéséhez.
A Selyemút örökségét, írásos és tárgyi emlékeit kutatta Stein Aurél (Pest, 1862 – Kabul, 1943) régész-felfedező. 1900-1916 között három nagy expedíciót vezetett a Tarim-medence homokba temetett romjainak feltárására, melynek eredményeként addig ismeretlen nyelvek és írások kerültek a kutatók látókörébe, az ott élő népek története, művelődéstörténete került új megvilágításba. Világhírnevét azonban a dunhuangi Ezer Buddha barlangtemplomokban őrzött kincsek felfedezésének köszönheti.
1900-ban egy taoista szerzetes az egyik barlangban felfedezett egy titkos üreget, amelynek bejáratát a 11. században zárták le. A rejtekhely a rendkívüli szárazság következtében több tízezer kéziratot, valamint selyemfestmények kivételes gyűjteményét őrizte meg igen jó állapotban. 1907-ben Stein Aurél volt az első európai, aki a barlangkönyvtár kincseit láthatta.
