Még a fényt sem látom
Kitűnő, a laikusok számára is érthető tanulmány jelent meg nemrég a Carissimi című kéthavonta megjelenő lapban a látássérült, azaz a vak és gyengén látó gyermekek oktatásáról Szlovákiában. A fogyatékkal élő, illetve egészségkárosodott emberek esélyegyenlőségével foglalkozó folyóiratban Lipták Zsuzsanna és Pajor Emese elemzése egy agyonhallgatott témára hívja fel a figyelmet.
A szerzők többek közt megállapítják, hogy Szlovákiában mindössze két helyen, Lőcsén és Pozsonyban foglalkoznak a látássérültek speciális oktatásával. S természetesen csak államnyelven. Megpróbáltam utánajárni a témának. Olyan magyar anyanyelvű diákokat kerestem, akik alap- és középiskolai tanulmányaikat, vagy már óvodai éveiket is szlovák nyelvű speciális intézményekben végezték vagy éppen ilyen iskolában tanulnak.
Riportalanyaim közül a korelnök dr. Bartalos Imre nagymagyari zenepedagógus, aki számára nemcsak az egészségkárosodása, hanem a gyermekéveit meghatározó ’50-es évek körülményei is hozzájárultak ahhoz, hogy a lakóhelyétől több száz kilométerre levő lőcsei vakok iskolája a megváltást jelentette számára.
– Egy genetikai hiba eredményeként szinte teljesen vakként születtem. Kisgyermekként a körvonalakat, a fényt, az árnyékot még úgy-ahogy láttam, ám ez gyorsan romlott, és kisiskolás koromra teljesen elvesztettem a látásomat. Azóta már a fényt sem látom. A körzeti orvosunk nem ajánlotta a szüleimnek, hogy a lőcsei alapiskolába küldjenek. Arra hivatkozott, hogy a távolság, a családtól való elszakadás nem fog jót tenni nekem. Ez jelentette a megpróbáltatásaim kezdetét. A „rendes” iskolában ugyanis sem tapasztalat, sem segédeszköz nem volt ahhoz, hogy egy látásában korlátozott diákot tanítsanak. Akkoriban még tollszárral, tintával írtunk, tintatartó volt minden padban. El tudják képzelni, hogy egy írásóra után hogy nézett ki a padom, a ruhám, a kezem. Minden vizuális tárgynál, az írásnál, rajznál probléma volt. Szüleim rövidesen belátták, hogy ez így nem mehet tovább. Pozsonyban folytattam az iskolát, ahol akkor még csak a gyengén- és rövidlátókkal foglalkoztak, tehát olyanokkal, akik még tudtak a szemükkel dolgozni, ami lényeges különbség a vakok oktatásához képest. Mások a lehetőségek, mások a segédeszközök. Így innen is elkerültem, és tizenkét éves koromban megérkeztem Lőcsére. Mondták, hogy a távolság és az egyedüllét miatt szörnyű lesz, amit éreztem is, de számomra mégis jóleső érzés volt, hogy olyan helyre érkeztem, amely már az én közegem, és éreztem, hogy ez nagy dolgok kezdetét jelenti. Lőcséről nagyon ritkán járhattunk haza, az egész tanév során csak kétszer, karácsonykor és a félévi szünetben. Ez a rendszer el is döntötte a nyelvhez való viszonyomat, és rám kényszerítette, hogy megtanuljak szlovákul. Ezt nem éreztem szenvedésnek, már csak azért sem, mert számomra a szenvedést inkább a magam mögött hagyott „rendes” iskola megpróbáltatásai jelentették. A lőcsei iskolához fűződő várakozásaim beigazolódtak, itt kezdtem el a zenével foglalkozni, és négy lőcsei év után a prágai konzervatóriumban folytattam a tanulmányaimat. Azóta, immár 46. éve zenetanárként oktatok a lakóhelyemen, s emellett hosszú éveken keresztül a vakvezető kutyák képzéseit vezettem. Két felnőtt gyermekem van, a feleségem a helyi szlovák iskolában tanít, ide jártak ők is. Itthon a meséket, mondókákat magyarul olvastuk nekik, szerettük volna, ha az iskolában individuálisan magyar képzést is kapnak, de ezt a többi szülő leszavazta. A vakok számára létesített magyar nyelvű iskolák tekintetében azt tudnám elképzelni, hogy mindenkinek legyen lehetősége individuálisan tanulnia a magyar nyelvet is. Ahogy mi is szerettük volna.
Következő riportalanyom a lévai járásból származó dr. Hóka Tímea, aki az iskolakérdés miatt már gyermekkora óta Pozsonyban él. Alap- és középiskoláit, egyetemi tanulmányait is itt végezte. Kollégiumban hatéves korától lakott először. Évek óta a Látássérültek Szlovákiai Uniójának központjában dolgozik projektmenedzserként. Úgy érzi, hogy magyarul nem tudná magát szabatosan kifejezni, ezért abban maradunk, hogy szlovákul beszélgetünk.
A látása neki is már gyermekkorában annyira megromlott, hogy óvodáskortól készülnie kellett a speciális iskolában való folytatásra. Szülei ezért az óvoda utolsó évében szlovák csoportba kérték a gyermeküket, hogy a pozsonyi iskolában ne érje meglepetésként a szlovák nyelvű oktatás. Így kezdeti problémát már csak az otthontól való távolság jelentett. Mint később kiderült, egyébként tehetséges a nyelvek tanulásában, így a speciális alapiskola és gimnázium elvégzése után a Comenius Egyetem Pedagógiai Karán angol nyelv–pszichológia szakon végzett. Ezután szerzett még egy gyógypedagógiai diplomát.
Amikor megkérdeztem, hogy ha nem lett volna látásproblémája, a szülei magyar iskolába íratták-e volna, határozott igennel válaszolt, hiszen a testvérei is magyar iskolába jártak. Tőle hallottam először hangos számítógépről, amely a képernyő minden szegletét elolvassa; és az egyetemi támogatóközpontról, ahol meg tudják oldani, hogy a beszkennelt tankönyvlapok is hallhatóvá váljanak. Ennek ellenére az történt, hogy amikor a beszélgetésünk után még sms-ben megküldte nekem következő riportalanyom elérhetőségét, nem tudtam, hogy válasz-sms-ben köszönhetem-e meg. Vajon el tudja-e olvasni? Amikor telefonon ezt elmondtam neki, nevetve mondta, hogy természetesen a telefonja is felolvas mindent.
A kapott telefonszám a pozsonyi Tücsök utcai kollégiumba vezetett, ahol két fiatal lány, a jányoki Fekete Viktória és a szomotori–diószegi Cziferi Gréta várt. Mindketten a speciális gimnázium diákjai, Viktória másodikos, Gréta egy osztállyal feljebb tanul. Két különböző egyéniség, mégis a legjobb barátnők. Viktória teljesen nyitott, ami az eszébe jut, azonnal mondja is. Halknak egyáltalán nem mondható, vitalitása és jókedve minden szavából kiérződik. Gréta visszafogottabb, saját elmondása szerint akkor beszél, ha fontosnak tart valamit közölni. Viktória tolmács szeretne lenni, Gréta a közeli matematika–fizika karon folytatná.
Viktória sokként élte meg, amikor tizenegy évesen a kollégiumba került. Egy évig nem szólalt meg szlovákul. Ezután is először csak a barátnői körében mondott néhány szót. Gréta esete annyiban más, hogy bár a Királyhelmechez közeli Szomotoron szlovák tannyelvű „rendes” iskolába járt, a környezete magyar volt, sőt sokszor az iskolában is ez volt használatban. Amikor tehát a kilencéves korában kezdődő látásproblémái miatt Pozsonyba került, szülei pedig a távolság miatt a közeli Diószegre költöztek, rájött, hogy a szlovák tudását frissítenie kell. Azóta mindkettőjük szlovák nyelvi beilleszkedése, kommunikációja kifogástalan.
A négy különböző életkorú látássérült, vak embernek elmondtam, hogy írásom témája az egészségkárosodásuk miatti kényszerű iskolaválasztás és az ezzel járó nyelvi közeg megváltozása. Semmilyen szociológiai, pszichológiai vagy nyelvészeti módszert nem alkalmaztam, egyszerűen be akartam mutatni, hogy a hátrányos helyzetű embereknek ez a csoportja az állam részéről mindjárt egy következő hátrányt is kap azzal, hogy nyelvváltásra kényszeríti őket. Ugyanakkor egyik beszélgetőpartnerem sem állította, hogy ezt leküzdhetetlen problémaként élte volna meg. Csak Viktória hosszú hallgatása jelezte a trauma lehetőségét.
A látássérült gyermek szülője nem választhat az anyanyelvi vagy az államnyelvi oktatás között. Annyit tehet, hogy felkészíti a gyermekét. Vagy megpróbál ellenállni és anyanyelvi, „rendes” iskolába íratja, vagy hagyja, hogy a rendszer kezelje a helyzetet. Megpróbáltam utánajárni, hogy az állam hogyan viszonyul ehhez a kérdéshez, és főképpen a kérdés megoldásához. A meglevő két szlovák iskola mellett a magyar anyanyelvű diákokkal foglalkozó intézményből nyilván egy is elég lenne. Ha volna rá igény és akarat.
Az oktatási minisztériumban megtudtam, hogy elvileg már négy gyermektől fenntartható speciális óvodai foglalkozás anyanyelven is. Iskolát, vagy speciális iskolai osztályt szintén lehet nyitni járási hivatali jóváhagyással. Természetesen a jóváhagyás nem minden, ehhez szakemberek, tárgyi és anyagi eszközök kellenek.
Mindezeket egy varázsszó tudja előteremteni: a politikai akarat. Ezért megkérdeztük a Magyar Közösség Pártját (MKP), illetve a Most-Híd pártot, szükségesnek tartanák-e a látássérült gyermekek anyanyelvi oktatását. Ha igen, akkor a múltban tettek-e ez irányban lépéseket, vagy terveznek-e ilyet a jövőben? Az MKP nevében nyilatkozó Kiss Beáta oktatási alelnök azt válaszolta, természetesen minden magyar gyermek számára alanyi jogon járna az anyanyelvű oktatás. A gondot az jelenti, hogy országos szinten is kevés az ilyen óvodai vagy alapiskolai osztály. Mivel ilyen igényű gyermekből kevés van és nagy a földrajzi szóródás, a helyzet nyitott. Nemzetiségi szempontból megoldásnak tűnhet, ha a magyar oktatási nyelvű iskolákban kis létszám mellett is lehetne speciális osztályokat működtetni. Ennek legnagyobb akadálya az anyagiak hiánya. Ráadásul komoly mértékű a magyar szakemberhiány. Az MKP parlamenten kívüli pártként csak ösztönözhet egy-egy megoldási javaslatot.
A Most-Híd párt nevében nem nyilatkozott senki, kérdéseinkre nem kaptunk választ. Végső soron a hallgatás is egyfajta válasz. Átvitt értelemben is használhatjuk tehát az egyik nyilatkozónk szavait: A speciális anyanyelvi oktatás területén még a fény sem látható.
