Máig tisztázatlan, mikor koronázták magyar királlyá Istvánt
Amikor a honfoglaló Árpád ükunokája, a kereszténységben az István nevet elnyert Vajk úgy határozott, hogy megkoronáztatja magát és keresztény királyként uralkodik népe felett, voltaképpen arról döntött, hogy hatalmát ezen eszmerendszer keretei közé illeszti be. Megkoronázása tehát nem csak utólag, ezer év távlatából visszatekintve látszik szimbolikus jelentőségű eseménynek, ténylegesen az volt már a maga korában is.
Erről az első koronázásról jelentőségéhez képest igen keveset tudunk. A 13. századi magyar királyi udvarban az a hagyomány élt, hogy a szertartásra Esztergomban került sor, e tudósítás hitele azonban nem igazolható. A koronázás időpontjaként 1000. december 25. és 1001. január 1. mellett hozhatók fel érvek, s az utóbbit támogatók tűnnek nyomósabbaknak. Arról, hogy a ma ismert magyar Szent Korona - vagy annak akárcsak egy része - valami módon István személyéhez köthető-e vagy sem, újra és újra fellángoló heves viták dúlnak, ám megnyugtató megoldásra ezek mindmáig nem vezettek, s meglehet, a jövőben sem fognak. Forrásaink végül a tekintetben is ellentmondásosak, hogy honnan származott István koronája.
A 12. század elején az akkor már szentként tisztelt István legendáját Könyves Kálmán király parancsára megíró Hartvik püspök szerint Istvánt a II. Szilveszter pápától kért és kapott koronával avatták királlyá. István kortársa, Theotmar merseburgi püspök viszont arról tudósít krónikájában, hogy III. Ottó német-római "császár kegyelméből és bíztatására … Vajk, aki országában püspöki székeket létesít, koronát és áldást nyert".
Mivel II. Szilveszter pápa korábban III. Ottó nevelője volt, s kettejük kapcsolata azt követően is harmonikus maradt, hogy az ifjú császár Róma püspöki székébe emelte mesterét, aligha vitatható, hogy István koronához jutásának szerepe volt a régi római birodalom helyreállításáról álmodó Ottó császárnak, mégpedig - miként azt Theotmar krónikája állítja - kezdeményező szerepe. Bármi módon került azonban István birtokába a korona, az bizonyos, hogy független, senki főhatalma alá nem vetett királyként uralkodott országában.
Ami a koronázó érseket illeti: István még Anasztáz (Asztrik) apát Magyarországra jövetele előtt követséget és leveleket küldött a koronázás ügyének érdekében. Nálunk ekkor már volt térítő püspök, s bizonyára őrá esett a választás, hiszen a koronázáshoz érsek kellett. Említésre méltó a lengyel érsekség felállítása: Gaudentius ment Rómába mielőtt ez megtörtént volna, s a pápa őt püspökké (érsekké) szentelte. Az 1000. év második felében kutatók szerint ugyanígy járt az első magyar érsek, Domonkos, akinek számos történész a létét is tagadja, de a pannonhalmi alapítólevélnek német császárok okleveleivel való összehasonlításakor kiderült: az oklevél alapján Domonkos érsek díszes betűkkel kiírt neve (mint oklevél-ellenőrzőé) szabályos, a betűformák ismert császári írnok sajátos elírását követik.
A kutatók jelentős része ma már osztja a véleményt, hogy Domonkos volt az első magyar térítő érsek, a királyi-koronázó, azonban az esztergomi érsekség vezetésében előtérbe került Szent Adalbert-tanítványok elfeledtették őt, mint Sankt Gallen-i Brunót. Domonkos római fölszentelésekor kapcsolódhatott be Asztrik apát a magyar királyság megszervezésének előkészítésébe.
Hartvik volt az, aki leírta, hogy István, a fejedelem "Anasztáz-Asrik" kalocsai püspököt küldte Rómába, jóllehet Asztrik 1000-ben még nem volt kalocsai püspök, hanem csak "idegen" apát.
