Magyarország 25 éve mondta fel a bős-nagymarosi szerződést

A Duna vízi energiájának hasznosítására már az 1950-es évek elején születtek elképzelések. A szocialista országok gazdasági szervezete, a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST) 1956-ban hozott határozatot a Pozsonytól a Fekete-tengerig húzódó Duna-szakasz komplex hasznosításáról, hidroelektromos erőmű létrehozásáról. A vízlépcső kérdése 1963-ban került újra elő, amikor Magyarország és Csehszlovákia közös beruházási program kidolgozásában állapodott meg.   

A cél kezdetben inkább a hajózás javítása volt, de az 1970-es évek olajválságának hatására felértékelődött a vízi erőművek szerepe. Így merült fel egy Dunakilitinél megépítendő gát terve, amely azzal számolt, hogy Pozsony alatt 60 négyzetkilométeres tározótavat duzzaszt vissza, ebből csehszlovák területen ágazik ki egy 30 kilométer hosszú mesterséges csatorna, amelyre Bősnél (Gabèíkovo) erőmű épül. Az erőművön naponta kétszer engedik át a vizet, hogy áramot termeljenek, az árhullámot 120 kilométerrel lejjebb, Nagymarosnál egy másik duzzasztóval mérséklik, és folyamatos üzemmódban áramot is termelnek. Az elképzelés szerint Dunakilitinél a vízhozam 98 százalékát engedték volna a mesterséges csatornába, 2 százalékát a Duna régi medrébe. A vízlépcsőrendszer a két ország energiaigényének 2-3 százalékát elégítette volna ki.   

A bős-nagymarosi vízlépcső megvalósításáról és üzemeltetéséről, valamint az építkezés alatti kölcsönös segítségnyújtásról szóló államközi szerződést 1977. szeptember 16-án kötötték meg. A megállapodás, mely szerint a létesítmények 38 százalékban Magyarországon, 62 százalékban Csehszlovákiában helyezkednek el, az üzembe helyezést 1986 és 1990 között irányozta elő.   

A gazdasági nehézségek miatt az építkezés késve kezdődött el, a befejezés határidejét 1983 végén öt évvel kitolták. Eközben Magyarországon felerősödött a beruházás ellenzőinek hangja, akik gazdasági és környezetvédelmi érveket hangoztattak, féltették az ivóvízbázist, a vizes ökoszisztémát. 1983 végén a Magyar Tudományos Akadémia elnöksége állásfoglalásában a várható környezeti és gazdasági károk miatt az építkezés elhalasztását javasolta, de a munkálatok leállítását is megfontolandónak tartotta. 1984. augusztus 1-jén megalakult a Duna Kör, a civil szervezet a közvélemény figyelmét szamizdat hírlevelekkel, nyilvános viták szervezésével, tiltakozó akciókkal akarta felhívni a vízlépcsőrendszer okozta környezeti károkra. A szervezet 1985 decemberében alternatív Nobel-díjat kapott tevékenységéért.   

A nagymarosi építkezést 1985-ben átmenetileg felfüggesztették. A következő évben a magyar beruházó, az OVIBER egy osztrák céget bízott meg a kivitelezéssel, a költségeket osztrák hitelből fedezték, és 20 éven keresztül árammal törlesztették volna. A kedélyek nem csillapodtak, a környezetvédők 1988. április 24-én tiltakozó felvonulást tartottak a Visegrád és Esztergom közti Duna-parton, szeptember 12-én tízezrek tüntettek az Országház előtt. Mindezek ellenére az Országgyűlés 1988. október 7-én - felállással szavazva - az építkezés folytatása mellett döntött, majd 1989 februárjában a munkálatok felgyorsításáról is határoztak.   

Miután 1989 tavaszára 160 ezer népszavazást követelő aláírás gyűlt össze, 1989. május 13-án Németh Miklós kormánya felfüggesztette a nagymarosi munkálatokat, és a csehszlovák félnek közös felülvizsgálatot javasolt. A felfüggesztést júniusban az Országgyűlés is jóváhagyta, majd - miután a megbeszélések nem vezettek eredményre - október 31-én határozatot hozott a közvélemény szemében az idejétmúlt gazdasági modell és működésképtelen döntésfolyamat jelképévé vált nagymarosi erőmű végleges elhagyásáról.   

Újabb sikertelen kormányközi tárgyalások után a csehszlovák kormány 1991. december 12-én jóváhagyta a bősi erőmű úgynevezett C változat szerinti megépítését, ami a Duna egyoldalú csehszlovák területre terelését jelentette. Az Antall-kormány ezután az Országgyűlés felhatalmazásával 1992. május 25-i hatállyal felmondta az 1977. évi államközi szerződést, a parlament június 9-én törvénybe is foglalta a vízlépcsőrendszer elhagyását. A csehszlovák fél 1992. október 25-én megvalósította a C variánst, Dunacsúnnál a 40 km hosszú, csehszlovák területen fekvő bősi üzemvízcsatornába terelte a határfolyó vizét. A Duna (és a hajózás) azóta mesterséges mederben, szlovák területen folyik.   

A Szigetközben a vízhiány miatt rendkívül súlyos környezeti károk keletkeztek, ideiglenes megoldásként egy fenékküszöböt építettek, s így több víz jut a kiszáradó területekre az Öreg-Dunából. Nagymarosnál 1995-re fejeződött be a körgát elbontása. A Csehszlovákia megszűnése után 1993. január 1-jén létrejött Szlovákiában 1996-ban teljes és állandó üzemelésre állt át a bősi erőmű, és átadták a bősi vízlépcsőrendszer dunacsúni zsilipkamráját, amely az üzembe nem helyezett dunakiliti gátat hivatott pótolni.   

A két ország a vitás kérdések miatt a Hágai Nemzetközi Bírósághoz fordult. A testület 1997. szeptember 25-én kihirdetett ítéletében mind a vízlépcsőszerződés felbontását, mind a folyó elterelését jogtalan cselekménynek minősítette, amiért mindkét felet kárpótlás illeti meg. Az ítélet azt is kimondta: gondoskodni kell arról, hogy a Duna főágába és mellékágába elegendő víz jusson, ami biztosítja a természeti rend megőrzését. A hágai döntés végrehajtásáról szóló szakértői tárgyalások eddig nem vezettek megállapodásra.