Magyar gyűjtők és gyűjtemények - Ha a szépművészet életforma

Ásványt, bé­lye­get vagy mű­vé­sze­ti al­ko­tást? Gya­kor­la­ti­lag mind­egy, mit vagy mi­lyen sor­rend­ben, a gyűj­tés igé­nye min­den kor­ban, kul­tú­rá­ban je­len van, és a gyűjtőket min­dig ugyan­az a szem­élyes el­kö­te­le­zett­ség, a szen­ved­élyes ke­re­sés, erős belső kész­te­tés in­dít­ja bi­zo­nyos tár­gyak meg­szer­zé­sé­re. Az egyé­ni­ség, a kor­sza­kok, a kul­tu­rá­lis szo­ká­sok és még sok egyéb té­nyező be­fo­lyá­sol­hat­ja a gyűj­tés mód­ját és tárgy­kö­rét, amit gyak­ran nem is a jó­zan meg­fon­to­lás, ha­nem a belső mo­ti­vá­ció, a szem­élyes íz­lés ha­tá­roz meg - írja az inspiral.hu betekintést nyújtva a magyar műgyűjtők világába.

Egy-egy té­ma ko­moly gyűjtői Ma­gyar­or­szá­gon, de még Eu­ró­pán be­lül is szin­te ki­vé­tel nél­kül is­me­rik egy­mást. Ho­lott más-más uta­kon jár­nak, más a fog­lal­ko­zá­suk, má­sok az igé­nye­ik, a tár­sa­dal­mi sze­re­pe­ik. Kü­lö­nö­sen a mű­tár­gyak gyűj­té­sét ha­tá­roz­za meg bo­nyo­lul­tabb szel­le­mi há­ló, tör­té­ne­ti, kul­tu­rá­lis és szo­ci­ál­is kon­tex­tus.

A mű­gyűj­tés el­múlt más­fél szá­za­da a pol­gár­ság­hoz kötődött, azon­ban Ma­gyar­or­szág II. vi­lág­há­bo­rú utá­ni tör­té­ne­té­nek és tár­sa­dal­má­nak vál­to­zá­sai meg­sza­kí­tot­ták a XX. szá­zad ele­jén vi­rág­zó, eu­ró­pai ran­gú mű­gyűj­tés ha­gyo­má­nyát. A XIX. szá­za­di Ma­gyar­or­szág, elsősor­ban Bu­da­pest­re össz­pon­to­sí­tó kul­tu­rá­lis bo­omja a Mil­le­ni­u­mi ün­nep­sé­gek ide­jé­re te­hető, ahogy a jó­mód­ban élő ma­gyar pol­gár­ság ma­gán­gyűjtői am­bí­ci­ó­i­nak ki­a­la­ku­lá­sa is.

A pol­gár­ság­gal pár­hu­za­mo­san a tör­té­ne­ti arisz­tok­rá­cia kép­vi­selőinek gyűj­te­mé­nyei kö­zül nap­ja­ink­ban né­hány köz­is­mer­tebb, mint Ne­mes Mar­cell vagy az idősebb, majd if­jabb And­rássy Gyu­la gyűj­te­mé­nye, de akad ke­vés­bé is­mert is, mint Sza­páry Gé­za és Lász­ló gyűj­te­mé­nye. Az And­ráss­yak két ge­ne­rá­ci­ós gyűj­te­mé­nye Remb­randt, Tur­ner ké­pei mel­lett Co­ur­bet és Mo­net fest­mé­nye­ket is fel­vo­nul­ta­tott, sőt, a fi­a­ta­labb And­rássy kor­tár­sát, Rippl-Ró­nai Jó­zse­fet is fa­vo­ri­zál­ta.

A Sza­pár­yak tulajdonában olyan ne­ves itá­li­ai mes­te­rek mű­ve­it le­he­tett meg­cso­dál­ni, mint Gi­o­van­ni Bel­li­ni, Gi­am­bat­tis­ta Ti­e­po­lo, Ja­co­po Tin­to­ret­to, Pal­ma Vec­chio. Ma Ma­gyar­or­szá­gon ilyen mű­ve­ket már csak a Szép­mű­vé­sze­ti Mú­ze­um­ban ta­lá­lunk.

A szá­zad­for­du­ló éve­i­ben tűnt fel az első nagy­pol­gá­ri gyűjtő, Koh­ner Adolf. Főleg fran­cia irá­nyult­sá­gú gyűj­te­mé­nyé­be Co­rot, Co­ur­bet, Da­u­mi­er, Mo­net, Ga­u­gu­in, Van Gogh, De­ra­in, Ma­tis­se, Mo­dig­li­a­ni, Bra­que és Bon­nard mű­ve­ket szer­zett meg, mi­köz­ben ko­rá­nak egyik leg­na­gyobb ma­gyar mű­vé­sze­ti me­cé­ná­sa is volt. Töb­bek kö­zött az ő gyűj­te­mé­nyét is a nagy gaz­da­sá­gi vi­lág­vál­ság ha­tá­sai té­páz­ták meg.

A két vi­lág­há­bo­rú köz­ti időszak­ban a leg­na­gyobb mű­tárgy­kol­lek­ci­ó­kat Her­zog Mór Li­pót és Hat­vany Fe­renc bir­to­kol­ta. Her­zog a spa­nyol mes­te­rek al­ko­tá­sa­i­ért ra­jon­gott, El Gre­co, Go­ya és Zur­ba­rán mű­ve­it tud­hat­ta ma­gá­é­nak, míg a festőnek is ta­nult Hat­vany Fe­renc bá­ró a fran­cia fes­té­sze­tet – Co­ur­bet, Ro­us­se­au, Co­rot, Ma­net, Re­no­ir, Ge­ri­ca­ult, Cé­zan­ne re­me­ke­it – ked­vel­te és épí­tet­te be kol­lek­ci­ó­já­ba.

Ezek a ki­sebb mú­ze­u­mot ki­tevő mű­gyűj­te­mé­nyek rész­ben a nagy bu­da­pes­ti pa­lo­ták ter­me­i­ben kap­tak he­lyet, ame­lyek a min­den­na­pi élet és egy­ben a tár­sa­dal­mi rep­re­zen­tá­ció hely­szí­nei is vol­tak. Az oly­kor meg­le­hetősen zsú­folt, kép­tár­sze­rű belső te­rek mai szem­mel nem tűn­nek túl la­ká­jos he­lyi­sé­gek­nek, de a mű­tár­gyak­kal va­ló na­pi kap­cso­la­tot je­len­tet­ték az ott élők szá­má­ra, ami a má­ból vissza­te­kint­ve igen­csak irigy­lés­re mél­tó.

A két vi­lág­há­bo­rú köz­ti időszak kö­zép­pol­gá­ri gyűj­te­mé­nye­iről ke­ve­seb­bet hal­lunk, pe­dig mint­egy ké­te­zer ilyen bu­da­pes­ti gyűj­te­ményt je­gyez a mű­vé­szet­tör­té­nész szak­ma. Ezek­hez a ve­gye­sebb gyűj­te­mé­nyek­hez köt­hető az a vál­to­zás, ami a nagy mű­vé­szet mel­lett az ipar­tör­té­net, a nép­mű­vé­szet és ál­ta­lá­ban a min­den­na­pok kul­tú­rá­já­nak tár­gyi em­lé­kei fe­lé for­du­ló gyűjtőtí­pus ki­a­la­ku­lá­sát is ered­mé­nyez­te.

A kor­szak nagy mű­gyűjtő me­cé­ná­sa a bank­szak­má­ból meg­gaz­da­go­dott Fruch­ter La­jos volt. Ese­té­ben ér­de­kes meg­em­lí­te­ni, hogy kor­tár­sa­i­nak nép­sze­rű­sé­gét úgy pró­bál­ta emel­ni, hogy vil­lá­já­nak eme­le­ti ré­szén – ahol a csa­lád él­te min­den­nap­ja­it – a klasszi­kus mű­ve­ket he­lyez­te el, a tár­sasági élet szín­te­ré­ül szol­gá­ló föld­szin­ten pe­dig a ma­guk ko­rá­ban még ér­tet­len­ség­gel és ide­gen­ke­dés­sel ke­zelt kor­tár­sak mű­ve­i­vel büsz­kél­ke­dett, ha­tá­so­san ösz­tö­nöz­ve ez­zel gyűjtőtár­sa­it is a kor­tár­sak fe­lé for­du­lás­ra. A sor még foly­tat­ha­tó len­ne, ám néz­zük meg in­kább, ho­gyan ala­kul e szen­ve-d­ély rab­ja­i­nak későbbi sor­sa a II. vi­lág­há­bo­rút kö­vető, meg­le­hetősen ne­héz időszak­ban, majd a mű­ke­res­ke­de­lem új­ra­éle­dé­sé­vel.

Bár a tör­té­ne­lem vi­ha­rai szó sze­rint meg­té­páz­ták a mű­gyűj­tés tra­dí­ci­ó­ját hazánkban, és a mű­ke­res­ke­de­lem me­gin­du­lá­sa csak 1989 után­ra esik, töb­bek sze­rint a het­ve­nes- nyolc­va­nas évek­ben tűn­tek fel újra a va­ló­di gyűjtők Ma­gyar­or­szá­gon. Több­nyi­re az or­vo­si és ügy­vé­di szak­má­ból ki­ke­rült „meg­szál­lot­tak”, akik a pi­ac nyo­má­sa nél­kül, alap­vetően in­tel­lek­tu­á­lis szán­dék­kal ala­kí­tot­ták magángyűj­te­mé­nye­i­ket.

A nyolc­va­nas évek ele­jén a Mű­gyűjtők Ga­lé­ri­á­já­nak meg­nyi­tá­sá­tól szám­lál új­ra a ha­zai mű­ke­res­ke­de­lem órá­ja. Eb­ben az új időszá­mí­tás­ban ez volt az első mű­ke­res­ke­dés, itt vol­tak az első auk­ci­ók. A nyolc­va­nas évek vé­gén nyíl­tak az első kor­társ mű­vé­sze­ti ga­lé­ri­ák, ame­lyek a ma élő mű­vé­szek és a gyűjtők köz­ti kap­cso­lat meg­te­rem­té­sén fá­ra­doz­tak.

A fi­a­ta­labb ge­ne­rá­ci­ók­ból elsősor­ban a mé­dia, az in­for­ma­ti­ka és a bank­szek­tor­ban dol­go­zó jó­mó­dú kö­zép­ré­teg kép­vi­selői kezd­tek a ki­lenc­ve­nes évektől gyűj­te­ni, elsősor­ban a kor­társ mű­vé­szek al­ko­tá­sai fe­lé for­dul­va. Ez nem­csak az el­ér­hetőbb árak­nak, de a kor­társ ga­lé­ri­ák egy­re ko­mo­lyo­dó presz­tí­zséből adó­dó, erősödő bi­za­lom­nak és nem utol­só sor­ban a kö­zös kor­szel­lem­nek is kö­szön­hető.

A gyűjtői vi­sel­ke­dés, íz­lés vál­to­zá­sát jel­zi, hogy a klasszi­kus mű­vé­sze­tet gyűjtők kö­zül is töb­ben for­dul­tak az el­múlt évek­ben a kor­társ mű­vé­szet fe­lé. Sze­ren­csé­re egy­re több bu­da­pes­ti en­te­riőrben, ma­gán­la­kás­ban és iro­dá­ban ta­lál­ha­tók új­ra va­ló­di al­ko­tá­sok a na­gyon el­ter­jedt, una­lo­mig is­mé­tel­ge­tett rep­ro­duk­ci­ók he­lyett.

A nap­ja­ink­ban mű­tár­gyat vá­sár­lók leg­na­gyobb szá­za­lé­kát a biz­tos be­fek­te­tés ösz­tön­zi. Ál­ta­lá­ban jel­lemző, hogy a nap­ról-nap­ra ala­ku­ló mű­pi­a­cot a fel-fel­ka­pott mű­vész-sztá­rok és tren­dek be­fo­lyá­sol­ják, rossz ha­tá­sa van az ir­ra­ci­o­ná­li­san fel­sró­folt árak­nak, de a szak­em­be­rek ta­ná­csai, az ala­pos tá­jé­ko­zó­dás és né­mi ru­tin alap­ján el le­het iga­zod­ni eb­ben a szö­ve­vé­nyes­nek tűnő vi­lág­ban is.

Azonban a „szü­le­tett gyűjtők”, akik­nek a gyűj­tés a mai na­pig szel­le­mi ka­land, ma­nap­ság sem tud­nak hi­deg fej­jel kal­ku­lál­ni, ki­zá­ró­lag a be­fek­te­tés meg­té­rü­lé­sé­nek esé­lye­it, szá­za­lé­ka­it szá­mol­gat­ni. Együtt él­nek a mű­al­ko­tá­sok­kal és csak fá­jó szív­vel vál­nak meg tőlük, még ak­kor is, ha ezt újabb da­ra­bok meg­szer­zé­se miatt te­szik.