Magyar gondolkodók - Száz éve született Bibó István
Bibó István a magyar jog- és politikaelmélet egyik legnagyobb hatású tudósa 1933-ban szerzett államtudományi, egy évvel később jogtudományi diplomát, majd Bécsben és Genfben tanult. 1938-ban az Igazságügyi Minisztérium tisztviselője lett, 1940-ben egyetemi magántanárrá nevezték ki. 1937-től vett részt a Márciusi Front tevékenységében. 1944-ben menleveleket állított ki katonaszökevényeknek és zsidóknak, ezért letartóztatták, a nyilas hatalomátvétel után bujkálnia kellett.
1945-től a belügyminisztériumban dolgozott, 1946-ban akadémikus és a szegedi egyetem tanára lett. 1950-ben elbocsátották, ezután a budapesti egyetem könyvtárosa volt. 1956-ban részt vett a Nemzeti Parasztpárt (akkori nevén Petőfi Párt) újjászervezésében, november 3-án államminiszterként bekerült Nagy Imre kormányába. A másnapi szovjet invázió után is a parlamentben maradt, itt írta tervezetét „a magyar kérdés kompromisszumos megoldására”, amelyet személyesen juttatott el az ENSZ-hez címzett levél formájában több nagykövetséghez.
1957 tavaszán letartóztatták, egy év múlva életfogytiglani börtönre ítélték, majd 1963-ban az amnesztiával szabadult. Ezt követően volt munkatársától, Dányi Dezsőtől a Központi Statisztikai Hivatal Könyvtár akkori igazgatójától értesült a könyvtári munkalehetőségről, majd Erdei Ferenc és Ortutay Gyula közbenjárására és Kállai Gyula egyetértésével tudományos munkatársként a könyvbeszerzési osztályon helyezkedhetett el a könyvtárban, ami akkor nagy szó volt, hiszen büntetett előélete és politikai megbélyegzése miatt ennél többre nem számíthatott ekkor Bibó István.
Az 1963-as szabadulását követően 1971-es nyugdíjazásáig a KSH könyvtárosa volt. Fia, ifj, Bibó István elmondása szerint édesapja gyakran annyi könyvet nézett át és szortírozott egymaga, hogy még öt-hat ifjú kolléga is nehezen tudott vele lépést tartani. Fizetése 2500 forintról indult, majd a francia és német felsőfokú nyelvvizsgával emelkedett 3000 forint körülire. Ifjabb Bibó István elmondta azt is, hogy a könyvtári munka lehetőséget adott édesapjának arra, hogy a napi kötelező elfoglaltság mellett saját, politikatudományi kutatómunkájával is foglalkozhasson. A könyvtári beszerzéseknél ugyanis olyan kiadványokra is szert tudott tenni az intézmény, amelyhez más úton nem tudott volna hozzájutni.
Ifjabb Bibó István szerint több jelből is érzékelték, hogy szabadulását követően a hatalom szeme édesapjára szegeződött, sőt, még a hentesüzletbe is érdeklődő tekintetek kísérték, de több munkája még így is eljutott a vasfüggönyön túlra.
A feszített munkatempó és a börtönben töltött évek nagyban hozzájárultak Bibó István 1967-ben bekövetkezett szívrohamához, amelyet követően még visszatért a Statisztikai Hivatal könyvtárába, ahonnan 1971-ben, 60 évesen vonult nyugdíjba. Bibó istván
Bibó István 1979 májusában bekövetkezett haláláig a fennálló hatalommal szemben csöndes és határozott távolságot tartott, feddhetetlen erkölcsössége és tudományos teljesítménye által az ellenzéki értelmiség példaképévé vált. 1979. május 10-én halt meg Budapesten, temetése az ellenzék különböző áramlatainak első nyílt fellépése volt.
Bibó eksősorban jogbölcselettel, nemzetközi joggal foglalkozott, de érdeklődött a közigazgatás, az államelmélet, a politikatörténet iránt is. Legjelentősebb munkái 1945 és 1948 között születtek, ezekben főként a közép- és kelet-európai politikai fejlődés torzulásait vizsgálta. Különösen a jog kényszerrel és hatalommal való összefüggése, a nemzetközi szankciók, a nemzetközi jogerő és a nemzetközi bíráskodás problémája, a hatalmi ágak elválasztásának elmélete, a közép- és kelet-európai politikai fejlődés torzulásai foglalkoztatták.
„A magyar demokrácia válsága” című 1945-ös írása még bízott abban, hogy létrejöhet „az angolszász és a szovjet demokrácia szintézise”. „A kelet-európai kisállamok nyomorúsága” című 1946-os műve a hasonló sorsú térségbeli államokkal összevetve vizsgálta a magyar fejlődés ellentmondásait, a megkésettségből eredő torzulásokat, a hisztéria és a hamis realizmus végleteit.
Az 1948-as „Zsidókérdés Magyarországon” a népirtásért viselt magyar felelősséggel nézett szembe, míg az „Eltorzult magyar alkat, zsákutcás fejlődés” című munka a magyar balsors bibliája: Bibó szerint a XIX. századig a krízisekből való meddő kitörési kísérletek alkati torzulásokat hoztak, s a XX. században e görcsök és torzulások sodorták zsákutcába az országot. Utolsó műve, „Az európai társadalomfejlődés értelme” életművének szintézisét adja.
Írásai sem a Rákosi-, sem a Kádár-korban nem jelenhettek meg, külföldre sem mehetett, így neve a világban szinte ismeretlen. Feddhetetlen erkölcsössége és tudományos teljesítménye óriási hatással volt az ellenzéki értelmiség gondolkodására, a halála után szamizdatban kiadott Bibó-emlékkönyv az ellenzéki csoportok együttműködésével született.
Bibó István életműve, szelleme bekerült a köztudatba. 1990-ben posztumusz Széchenyi-díjat kapott, kitüntetés, iskola viseli a nevét, szobra 2005 óta áll a Duna-parton. Az ELTE Bibó István Szakkollégium névadója születésének centenáriumán Bibó-évet szervezett, amelynek során szakmai és közéleti programok keretében tisztelegnek életműve előtt.
