Laborfalvi Róza színésznő 200 éve született
Miskolcon született Benke Judit néven. Apja, laborfalvi Benke József heves vérmérsékletű székely nemes volt, aki ügyvédnek készült, de beleszeretett a színjátszásba, így soha nem praktizált. Játszott Kolozsvárott, volt vándorszínész, de átütő sikert nem ért el, s végül tanító lett. Felesége is színésznő volt, akit a házasság után leparancsolt a színpadról. Benke a benne felgyülemlett feszültséget otthon vezette le, rettegésben tartotta családját, állandóan szorongó lányával egyre durvábban bánt, ugyanakkor abban bízott, ő teljesíti be a színi karrierről szőtt álmait.
A sudár termetű Judit tizenhat évesen a kor nagy drámai színésznőjéhez, Kántorné Engelhardt Annához került, aki megtanította a színészet fortélyaira. Első fellépéseit nem kísérte lelkesedés, az író Döbrentei Gábor mégis látott benne fantáziát. Az ő bíztatására 1833-ban a Várszínházban játszott néhány kisebb szerepet, de az áttörés elmaradt. A kedveszegett lány visszatért a szülői házba, hogy beteg édesanyját istápolja. Miután az asszony 1834-ben meghalt, minden kapcsolatot megszakított zsarnok apjával, visszamenekült a színházhoz és nevét Laborfalvi Rózára változtatta.
Ezzel mintha sorsa is megfordult volna, kezdett rámosolyogni a szerencse. 1837-ben, három nappal a Nemzeti Színház megnyitója előtt, amikor Kántorné sorozatos félreértések és sértődések miatt lemondta szerződését, ő került a helyére. Ez alatt a rövid idő alatt tanulta meg az első előadások szerepeit, s végül harminckét éven át maradt a színház vezető tragikája. Igéző tekintetével, határozott hangjával, mélyen átélt monológjaival bűvölte el a közönséget, királynői megjelenését maga varrta színpadi jelmezei erősítették. Nem sokkal a színházhoz kerülése után románca kezdődött a nős Lendvay Mártonnal és lánya született, akit egyedül nevelt.
Szépsége Vörösmartyt sem hagyta hidegen, a költő pártatlan kritikusként állt mögötte. Neki írta és ajánlotta az Árvízi hajós című versét, amelyet kérésére Róza szavalt először, levetkőzve a Kántornétól ráragadt "éneklős" stílust. Gyönyörű, zengő orgánuma volt, székely származása beszédén is érződött. A pátoszos, érzelmes színjátszástól a természetesebb, egyszerűbb felé fordult, a magyar realista stílus egyik úttörője lett. Természete ugyanakkor heves és vehemens volt, aminek következményeivel egész életében küzdött.
Magánélete révbe érését az 1848-as forradalomnak köszönhette. Március 15-én este a meghirdetett műsortól eltérően a Bánk bánt adták, de az első felvonás után már csak szavalatok és beszédek következtek. A felfokozott hangulatban Róza a színpadon saját kokárdáját tűzte a szónokló Jókai kabátjára, s e néhány pillanat alatt szerelem szövődött közöttük. Még abban az évben össze is házasodtak, jóllehet döntésük óriási vihart kavart rokonaik és barátaik körében, akik azt is Róza szemére hányták, hogy tizenkét éves lányát gyorsan intézetbe adta. A megbotránkozott Petőfi a "borzalom" miatt baráti kapcsolatuk megszakításával fenyegette meg Jókait, a színésznőt múltja miatt kalandornak tartotta, aki behálózta barátját. A házasság mégis boldognak bizonyult, Laborfalvi Róza 1886-ban bekövetkezett haláláig tartott.
A színésznő, akárcsak a színpadon, Jókaival kötött házasságában is a "főszerepet" játszotta. Nem tudta viszonozni férje mély, érzékeny szerelmét, - a kortársak beszámolója szerint - erős akaratával félelemben tartotta szelíd férjét és környezetét. Jókai nem mert vele szembeszállni, mint ahogy pályatársai sem, akadt olyan kollégája, aki inkább távozott a színháztól, mintsem vele vetélkedjék. Ugyanakkor mindent megtett férjéért, a szabadságharc bukása után egy kis bükki faluban rejtegette, majd menlevelet szerzett neki a Komáromot védő Klapka generálistól, megmentve Jókai életét. Háziasszonyi teendőit is egyre sikeresebben látta el, végül anyósát is lefegyverezte, pedig az majdnem belehalt, amikor tudomására jutott szeretett gyermeke frigye a "vén" színésznővel.
Jókai több regényének (Politikai divatok, A tengerszemű hölgy) női főhősét mintázta feleségéről, akivel az ellentétes személyiségükből fakadó viharok ellenére boldogan éltek.
Jókainé pályafutása a szabadságharc után mind magasabbra ívlelt, tehetsége főleg a nemes haraggal, viharos szenvedéllyel, lágy melankóliával előadott drámai szerepekben mutatkozott meg. Sokáig csak ő játszhatta Gertrudist a Bánk bánból, volt Volumnia Shakespeare Coriolanusában, Stuart Mária Schiller drámájában, Lady Macbeth, Goneril a Lear királyban, Lady Milford Schiller Ármány és szerelemében. Idős korában komikus szerepekkel is próbálkozott. 1857-ben az ő vendégjátékával és Jókai Mór nyitóbeszédével nyitotta meg kapuit szülővárosában a Miskolci Nemzeti Színház.
A színpadtól 1869-ben vonult vissza, a Nemzeti Színház egészen Jászai Mari megjelenéséig nem tudta betölteni az utána keletkező űrt. Ezután már csak alkalmanként lépett színre, de 1883-ban, pályafutásának ötvenedik évfordulóján a Nemzetiben ismét Volumniát alakította, az előadás után I. Ferenc József személyesen tüntette ki. A magyar színjátszás nagyasszonya 1886. november 20-án halt meg tüdőgyulladásban, sírja a Kerepesi úti temetőben található. Nevét utca viseli Újpesten, 2010-ben szülővárosában, a színház melletti Déryné kertben állították fel mellszobrát, Szanyi Borbála alkotását.

