Különleges locsolkodási szokások élnek a Székelyföldön
A hagyományőrzés falvakon is megfakult, és alig akad már település a Székelyföldön, amelyik nem csak a legelemibb szinten őrizte meg az archaikus formákat - írja az erdely.ma. Sajátos locsolkodási szokások után kutatva a portál arra a következtetésre jut, hogy a locsolkodás már jobbára sehol sem sajátos. A néprajzi gyűjtemény, valamint Pozsony Ferenc néprajzkutató, a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékének vezetője azonban számos érdekességgel tud szolgálni.
Erdélyben és a szomszédos magyar területeken még ma is él a húsvéti locsolás színes változataiban. Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae (1736) c. munkájában többek között ezt írta: „...úrfiak, alávaló, fő és nemes emberek húsvét másnapján az az vízben vetü hétfün járták a falut, erősen öntözték egymást az leányokat hányták az vízben...” Orbán Balázs szerint (1869): „Székelyföldön egyáltalán, de főként Csíkban a húsvéti öntözés megvan mindkét nemű fiatalságnál, húsvét másodnapján a legények öntözik a leányokat, harmadnapján a leányok a legényeket, de fenn van tartva mindkét részről a megváltás... ha pedig valamely leány a megváltásra szükséges piros tojással ellátva nincs vagy fél a pisztolyt elsütni, azt a kúthoz viszik és jól megfürösztik.”
Erdélyben egyes helyeken a ház ormára helyezett feldíszített zöldág és nyitott ajtó jelzi, hogy várják a köszöntő locsolókat. Újabb néprajzi közlés zászlós, zenés hajnalozó öntöző szokásról számol be (Tordátfalva) – olvashatjuk a Magyar Néprajzi Lexikonban.
A fent leírtak mára más alaposan megváltoztak, de valójában korábban sem számítottak különlegességnek: ez akkoriban nem egy-egy település jellemzője volt, hanem Székelyföld szerte „bevett” szokás.
"A locsolkodási szokásokban nem igazán rejlenek sajátosságok, különbözőségek. Leginkább a húsvéti ünnepekben megjelenő szokáselemekben találunk eltéréseket, amelyeknek csak egy nagyon kis szelete a locsolkodás" – nyilatkozta Pozsony Ferenc a morfondir.ro-nak. Egészen a közelmúltig a csíki falvakban archaikus szokások maradtak fenn. A barokk korszakban megjelenítették Krisztus urunk élettörténetét. Ebből az egységes katolikus hagyományból maradt fenn a csíki falvakban a szent sír felállítása, berendezése, őrzése. Nagypénteken elkészítették Krisztus jelképes sírját, azt pedig legények őrizték a feltámadási körmenetig.
Ezeket a szokásokat manapság passiójátékként, illetve kikerülésként/megkerülésként/határkerülésként ismerik, és több katolikus településen is fennmaradtak valamilyen formában (Csíkszentkirály, Csíkkarcfalva, Csíkszenttamás, Csíkszentdomokos, Szentegyháza). Az utóbbi évtizedekben a katolikus egyház eltávolodott ettől a szokástól: egyes falvakon támogatják, máshol viszont elhatárolódnak tőle.
"Falvakon a mai napig fennmaradt a határkerülés szokása. A Székelyföldön ez a szokás a második világháborút követő hatalomváltásig élte virágkorát, de érdekes, hogy 1990 után újra reneszánszát éli. Imádkozva, énekelve körbekerülik a határt, abban a reményben, hogy Isten megóvja a termést a különböző csapásoktól. Egyes csíki falvakban és Háromszéken lovas formában maradt fenn: lóháton vagy szekéren járják körbe a határt" – közölte Pozsony Ferenc.
"A locsolással nemcsak húsvétkor találkozunk, hanem más szokásokban, más naptári alkalmakkor is: például esküvőkkor, amikor meglocsolják a fiatal párt, a mennyasszony kelengyéjét vivő gyerekeket. Alapvetően termékenységre, egészségre utaló jelentése van" – mondta a néprajzkutató.
"A legtöbb székely közösségben egyértelmű volt régen a locsolás termékenységhez kötődő jelentéstartalma. A lányok a legényeket tojással várták, a tojást párjával ajándékozták. A páros tojásnak is hasonló jelentése volt: a legényeknek egészséget, szépséget, termékenységet kívántak a velük. Sőt, a tojásokat a legtöbb helyen festették, díszítették, és a rajtuk előforduló díszítőelemeknek szintén termékenységgel kapcsolatos funkciói voltak. A tojást ugyanakkor Krisztus-szimbólumnak is tartják" – ismertette Pozsony Ferenc.
A locsolkodási szokás „életkorát” nem ismerjük. Forrásaink minden esetre azt igazolják, hogy a protestantizmus elterjedésekor, a XVI. században már élt a locsolkodás szokása. "A legtöbb székelyföldi faluban a második világháborúig, sőt helyenként az 1962-es erőszakos kollektivizálásig kútból merített vízzel locsolkodtak a fiatalok. Lényeges volt, hogy frissen merített vízzel locsolkodtak. A falvak többségében csoportosan indultak el a legények, hogy meglocsolják az évjáratukhoz illő leányokat. Voltak olyan falvak is, ahol a legénytársadalom intézményesített formái működtek, főleg a szász vidékkel szomszédos területeken. Ezeken a településeken a legénycsoportok együtt látogatták meg a leányos házakat. A 20. század közepéig a házak kapuit nem zárták, a legények bátran beléphettek. A ház előtt köszöntővel hívták fel a figyelmet az érkezésre, majd kihívták a leányt az udvarra és kútból merített vízzel alaposan meglocsolták" – mesélte Pozsony Ferenc.
A kollektivizálás – amint a néprajzkutató szavaiból kiderül – nemcsak a gazdaságot és a társadalmat szorongatta meg, hanem ezzel együtt a húsvéti szokásrendet is: "A kollektivizálást követő évtizedekben a városi kulturális minták terjedtek el nagyon gyorsan, és a víz helyét először a kölnivíz, majd a különböző amerikai eredetű sprayek, illatosítószerek vették át. Napjainkban szinte teljesen kiszorult a vízzel való locsolás. Szintén városi hatásra terjedtek el a versek, mondókák. Ezek egyházi kollégiumokban alakultak ki, ott tanuló fiúk alakították, formálták a költészetnek ezt a válfaját. Újabban azonban deszakralizálódott, és egyre inkább a profánabb, trágárabb szövegváltozatok terjedtek el. A locsolóvers mára az egyik legrugalmasabban változó, legproduktívabb műfaja a magyar költészetnek."
A fentiekben lágyan már utaltunk a katolikus egyház kiemelten fontos hagyományőrző szerepére. Nem véletlen: a legtöbb archaikus szokáselem a katolikus (többségű) falvakban maradt fenn, a protestáns közösségek könnyebben levetkőzték a hagyományokat. Ezzel szemben érdekes, hogy a legsajátosabb székelyföldi locsolkodási szokás két református többségű orbaiszéki településen, Szörcsén és Székelytamásfalván maradt fenn. A két faluban a húsvéti szánozás hagyománya él, előbbi esetében ráadásul fiúk és lányok együtt locsolnak.
Szörcsén és Székelytamásfalván érdekes, mágikus formája él a locsolkodásnak. A legények összeállnak és feldíszítenek egy szánt. Zöld fenyőgallyakból sátrat alakítanak ki rajta, ez alá bújtatnak egy legényt, a szán elé pedig újabb legények állnak be lovak helyett. Ahol a kaput kinyitják, oda betérnek, köszöntik a háziakat, és a háziak lelocsolják a sátrat, az alatta levő fiút és lovakat alakító legényeket. Ezt a legények szervezik meg két olyan faluban, ahol az ott élő emberek nem idegenedtek el egymástól, egymás magánterületére bátran beléphetnek. Zenés, táncos locsolkodás ez.
„Az udvarokba betérve a csapat beköszönő embere rövid rigmussal köszöntötte a házigazdát, s ha az úgy kérte, akkor a két zenész nyomban elhúzta a kedvenc nótáját – több helyen is a Székely himnusz csendült fel –, a székelyruhás fiatalok énekkel kísérték és csárdást jártak. Furcsa módon a legények ezután sprayjel "locsolták" meg az udvarban élő nőket, akik viszonzásképpen különféle süteményeket és italokat szolgáltak fel. Csak később derült ki, hogy a modernkori sziszegtetőt csak figyelemelterelőnek használták a csavaros eszű fiatalok, s mihelyt látták, hogy a gazda, illetve a lányok ébersége megszűnt, "alattomban" vizet húztak a kútról, és bőrig áztatták a háziakat. Persze olyanra is volt példa, hogy a gazda áztatta el a hagyományőrzőket.”
„A tradíció szerint a kóborszerűen felépített szán belsejében egy cigánynak nevezett személy ül, a háziak neki adták át a csapat részére szánt adományaikat: tojást, tésztát, italt és pénzt, amelyet az esti bálon közösen fogyasztottak el.”
A néprajzkutató szerint a hagyományőrzést ma már a média is segít. "A rendszerváltás után sajtó figyelme és a néprajzkutatók is hozzájárultak a szokás fennmaradásához" – jegyezte meg Pozsony Ferenc
