Kollektív bűnösség - Rehabilitáltak egy vajdasági magyar családot

A vajdasági parlament 2006-ban határozatban mondta ki a meghurcoltak és elpusztítottak ártatlanságát - csaknem öt évtizeddel szenvedéseik után. Teleki Júlia a vonatkozó törvényre hivatkozva elsők között adta be rehabilitáció iránti kérelmét.  Az írónő pénteken postai levélben kapta kézhez a négyoldalas bírósági végzést, amely vallomását is tartalmazza.

"Pénteken megkaptam a végzést arról hogy rehabilitálták az 1944 őszén ártatlanul kivégzett édesapámat. Tulajdonképpen az egész családom rehabilitálását kértem, hisz az egész családomat meghurcolták" - nyilatkozta az MTI belgrádi tudósítójának a Tisza menti Óbecsén élő asszony.

"Hogy mit jelent számomra ez a végzés? Nézze, ezzel már nem sokra megyek, apám életét már senki nem adja vissza, és az sem feledhető soha, ahogyan a családomat meghurcolták, ahogyan kiforgattak bennünket a vagyonunkból, az, ahogyan meghurcoltak bennünket. Mindezt már nem lehet semmissé nyilvánítani. Ez megtörtént." Teleki Júlia rehabilitációs kérelmét 2006. május 24-én adta be. Jelzésértékű, hogy öt év elteltével kapta meg a végzést.

"Először is a zsablyai bíróságon holttá kellett nyilvánítani az édesapámat. Ezt kérvényeznem kellett, majd kifüggesztettek egy papírt arról, hogy látta-e valaki élve ezt az embert a háború után. Miután pedig édesapámat azóta sem látta senki élve, kaptam egy olyan végzést, hogy 1945. május 9-e óta édesapámat valóban nem látta senki. Hát persze, hogy nem látták, mert kivégezték. Megfellebbeztem ezt a végzést, azzal, hogy nem 1945 májusában tűnt el, hanem 1944 őszén, azért, mert kivégezték. Ezek után érkezett egy olyan halotti bizonylat, amelyben az állt, hogy 1944 őszén meghalt. Tehát elkendőzték az igazságot. A rehabilitációs eljárás során a legkülönfélébb dokumentumokat vizsgálták meg, hogy hátha találnak valamilyen terhelő bizonyítékot az édesapámra nézve, de nem találtak, mert nem is találhattak semmit, csak annyit, hogy presudjen, azaz, hogy kimondták felette az ítéletet. Tehát kivégezték. De hogy mi volt neki a vétke, ezt már semmivel sem tudták bizonyítani."

És bár a család egyetlen tagjának a nevét sem találták meg a bűnösök egyetlen listáján sem, teleki Júlia családjának mégis távoznia kellett Csúrogon levő otthonából a kollektív bűnösség elvének alkalmazása miatt. „Tíz hónapos csecsemő voltam, amikor az apámat elvitték, így ősszel, és januárban, egy éves koromban kihajtottak bennünket a házunkból is. Õt hónapig a Temerin és Újvidék között levő Járekon tartottak bennünket fogva, majd onnan Gajdobrára hurcolták a családomat. Nyolc hónapig voltunk lágerben, a nagyapám is ott halt meg. Mindenünket elvették" - nyilatkozta.

Az ártatlan magyar áldozatokat Gajdobrán hónapokig állati körülmények között tartották fogva, enni alig adtak nekik, mindennaposak voltak a kegyetlen kínzások és kivégzések. Nyolc hónap után szélnek eresztették a túlélőket úgy, hogy mindenkitől elvették házát, földjjét, senki sem térhetett vissza falujába. teleki Júlia egész életét az igazság felkutatásának szentelte, ma sem akar mást, csak hogy a mindenkori szerb hatalom ismerje el, ártatlan emberek vesztek oda, kivégezték őket bírósági ítélet nélkül csak azért, mert magyarok voltak. A kivégzések helyszínén évente összegyűlnek a hozzátartozók, a vajdasági magyar társadalmi, politikai szervezetek képviselői és keresztet állítanak az elhunytak emlékére, de azt ismeretlenek rendre ledöntik, összezúzzák.

Az újvidéki bíróság  terjedelmes végzésében Teleki Júlia családjának 1945. január 23-án folytatódott viszontagságai is bekerültek. A lágerből 1945. szeptember közepén egy papírral a kezükben engedték őket szabadon. A papíron az állt, hogy bárhova mehetnek - Csúrog, Zsablya és Mozsor kivételével. Ezt a döntést az akkori Vajdasági Elnökség hozta meg a belügyi szervek javaslatára. Az újvidéki bíróság pénteki határozatában kimondta: sem Teleki Júlia, sem pedig családtagjai esetében nem találtak olyan iratot a levéltárakban vagy egyéb közigazgatási hivatalokban, amely a bűnösségüket bizonyította volna. A végzést viszont már csak Teleki Júlia érhette meg kollektív bűnössé nyilvánított családtagjai közül.

Eddig több mint 140 vajdasági magyar család kérvényezte a rehabilitálást, de a szerb bíróság csak néhány esetben hozott ítéletet.  A Délvidéken 1942 január-februárjában a honvédségi és csendőralakulatok partizánvadász rajtaütéseiben csaknem 3000-4000 ember vesztette életét. Két és fél évre rá, 1944 októberében és novemberében következett az akkori jugoszláv katonai hatalom és Tito partizánjainak megtorlása, amelyben egyes becslések szerint 30-40 ezer délvidéki magyar vesztette életét.

Az áldozatokat utólag háborús bűnösöknek kiáltották ki, vagyonukat elkobozták, hozzátartozóikat megbélyegezték. Csúrog (Curug), Zsablya (Zabalj) és Mozsor (Mosorin) teljes megmaradt magyar lakosságát - azokat, akik túlélték a vérengzést - mindenüktől megfosztva örökre kitiltották lakóhelyüktől. Gyalogmenetben egy koncentrációs táborrá átalakított településre hajtották őket, ahol az éhínség, a járványos betegségek, a mindennapos ütlegelések következtében 6500-an - köztük több száz gyerek - életüket vesztették.