Ki húzta meg a ravaszt?
Két nappal a szlovák miniszterelnök elleni merénylet után kaptam egy üzenetet régi ismerősömtől. Azt írta, hogy aznap délután éppen egy pozsonyi sörözőben üldögélt néhány osztálytársával, amikor valaki hirtelen felkiáltott: Lelőtték Robert Ficót! Síri csend támadt, majd a szomszéd asztalnál ülő fiatalok felugrottak, elkezdtek tapsolni és éljenezni. Úristen, hová jutottunk, szörnyülködött ismerősöm.
Joggal tarthatunk tőle, hogy a fenti eset nem volt egyedi, Szlovákia-szerte sokan vettek nagy levegőt, de nem a döbbenettől, hanem a beteges elégedettség okán. Bár szimbolikus értéke volt annak, hogy Zuzana Čaputová leköszönő és Peter Pellegrini rövidesen hivatalba lépő elnök a kormányfő elleni merénylet másnapján kiállt a nyilvánosság elé (pedig a politikai paletta ellentétes oldalán helyezkednek el), aligha hihető, hogy ez a gesztus és az elnökök által ösztönzött politikai „kerekasztal” megnyugtatná a kedélyeket.
Az azóta elhangzott nyilatkozatok (például Matovičtól) világossá tették, hogy a liberális baloldalnak egyetlen célja van: a kormány ellehetetlenítése és az uszítás fenntartása. S ezen semmiféle kerekasztalozás nem változtatna.
A szlovákiai társadalom frusztráltsága elérte a forrpontot, mondják a hírelemzők, hírmagyarázók és hírkocsmárosok. Ezekkel napi szinten találkozhatunk a sajtóban, a hírközlő szerveknél, a tévévitákban, és főleg a közösséginek nevezett lélek- és kútmérgező oldalakon. Pedig ha valaki frusztrált és csalódott Szlovákiában, az a liberális oldal. A nagy készülődés után tavaly ősszel elveszítették a parlamenti választást, idén tavasszal pedig az elnökválasztást. Csalódottságuknak úgy adtak hangot, hogy azonnal utcára vitték a tömeget.
Tipikus bolsevik tempó, mondhatnánk, hiszen a baloldal ezt műveli már vagy száz éve, kezdve Tisza István meggyilkolásával, majd jöttek Szamuely legényei, és akasztgattak válogatás nélkül.
Amikor a progresszívek vezetője kiáll a mikrofon elé, és ájtatos arccal elrebegi, hogy ez a támadás valamennyiünket ért, azért juttassuk eszébe, hogy a támadás a szuverenista kormány miniszterelnökét érte, azt a kormányfőt akarta valaki kiiktatni, aki megfordította a szlovák politika irányvonalát.
Vagyis nem az egész társadalmat vágta szájon valaki, hanem a szuverenista politikát, a háborúellenes miniszterelnököt akarta eltávolítani.
Nem lehet úgy tenni, mintha az egész társadalom, az összes politikus és minden média egyformán viselné a felelősséget azért, ami történt.
Lehet, hogy javulna a helyzet, ha a sajtó visszafogná magát, állítják a szakemberek. Azt senki sem teszi hozzá, hogy ennek mégis mi lenne a gyakorlati megoldása? Hogyan lehetne megregulázni a nézettség, hallgatottság bűvkörében élő médiumokat, amelyeknek semmi se drága?
Hiszen ha hinnénk a bombasztikus címeknek, egyik-másik lap szerint már legalább tizenötször ki kellett volna törnie a harmadik világháborúnak. Ki tudna gyeplőt vetni a Soros-csatornákon pénzelt lapoknak, s főleg azok kommentszekcióinak?
Talán a sajtónál is veszélyesebb adrenalinfokozó szerek a közösségi oldalak, ahol az átkozódó csürhét semmi sem tartja vissza, senki sem szabályozza, pedig másról sem szól a nóta, mint a „gyűlöletbeszéd” letiltásáról, kirekesztéséről. Miközben válogatatlanul és anonim módon ömlik a szenny, a békés véleményeket, hazafias megnyilvánulásokat letiltják és törlik. Köztük akár papok véleményét is, akik nehezen hihető, hogy erőszakra buzdítanának. Ez a helyzet azonban valakiknek nagyon is megfelel.
Szlovákia történetében akadtak eddig is erőszakos politikai-gazdasági jellegű leszámolások. Ilyen volt Ján Duckýnak, az első és második Mečiar-kormány gazdasági miniszterének a meggyilkolása, František Gaulíder egykori HZDS-alapító, parlamenti képviselő rejtélyes halála, Róbert Remiáš rendőr pokolgépes felrobbantása, hogy csak a legismertebbeket említsük.
Ezek azonban nem a tömegpszichózisnak, a társadalom egy részében felgyülemlett indulatnak a számlájára írhatók, mint a Robert Fico elleni merénylet.
Különben is rég voltak, a kezdeti „tőkefelhalmozás“ idején, míg a mostani felfokozott gyűlölet pedig leginkább tavaly ősztől tart, amire az elnökválasztás eredménye rátett egy lapáttal.
Tény, hogy a mostani magányos elkövető, bármilyen zakkant is volt, politikailag motivált merényletet követett el. Hogy ez a jelenség mennyire teret nyert, és a példa mennyire ragadós, arra „jó” példa, hogy azóta Alekszandar Vučić szerb elnököt is életveszélyesen megfenyegették, míg a belga miniszterelnök, Alexander de Croo lelövését egy tévéadó műsorvezetője ajánlgatta a hasonló tett elkövetését fontolgatóknak: „Látják, hogy le lehet lőni egy miniszterelnököt. Ezért az mondanám: hajrá!” Aztán próbált úgy tenni ez a barom, mintha csak viccelt volna.
A magyarországi médiában is elszabadultak a kommenthuszárok, akik Orbán Viktor miniszterelnök megölését ajánlgatták.
A legújabb baloldali üdvöske (a nevét inkább le se írom) minapi hőzöngése sem intézhető el egy kézlegyintéssel. M. P. azt ordibálta egy kampánygyűlésen, miközben egyre jobban belemelegedett önmaga gyönyörködtetésébe, hogy „nem leszünk ilyen békések”, és „a legközelebbi gyűlésen nem százak lesznek a Hősök terén, de százezrek”. Ugyanez a fickó nemrég templomból kifelé jövő emberekre ordítozott. S ez a narcisztikus, diktátori hajlamú ember – akit követői úgy követnek, mint nyáj a bacsát – körbe van véve olyan figurákkal, akiknek a múltja és jelene erkölcsi, politikai szempontból igencsak felvet néhány kérdőjelet.
Az egymásra rakódó válságok, a háborús pszichózis, amely egyre fokozódik, a legrosszabbtól való félelem feszültséget és elkeseredést szül. Ebben a helyzetben pedig könnyen elsülhet egy-egy fegyver. Indoknak elég ennyi: „Nem vagyok megelégedve a kormány politikájával.” Ezt mondta a kamerába a lévai merénylő, miután rálőtt az ország miniszterelnökére.
Mit lehet ehhez hozzátenni?
Elméletileg bárkit le lehet lőni, de az a feszültség és a gyűlölet, amely rossz szellemként kiszabadult a palackból, és amely egy ideig becsmérlő jelszavak ordibálásában, fenyegető táblák, akasztófák lóbálásában ölt testet, előbb-utóbb ki is termeli a merénylőket.
Ezt a helyzetet nehéz lesz kezelni, ha egyáltalán lehet. Mert ha mondjuk a politikusok egy csapásra „meg is javulnának”, maradna bőven uszító és ellenérdekelt a háttérben, akiket zavar a rend, s akik a káoszban érdekeltek.
Vannak véletlenek? Gondoljunk bele, hogy a kormányfő elleni merényletre akkor került sor, amikor Szlovákiában éppen államfő- és parlamentielnök-váltásra kerül sor, tehát majdhogynem alkotmányos vákuum van az országban. Vajon ki osztott le tizenkilencre még egy lapot?
Megjelent a Magyar7 hetilap 21. számában.
