Kettős megemlékezést tartottak Sárosfán
A helyi temetőben megtartott megemlékezést a falu polgármestere, Földváry Terézia nyitotta meg, utána Iván Péter, történész, a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galéria igazgatója mondott ünnepi beszédet. A rendezvény díszvendége volt Fazekas Sándor, Magyarország vidékfejlesztési minisztere és Boldog István Országgyűlési képviselő.
Az 1948-49-es szabadságharcról és forradalomról való megemlékezés után a falu jeles szülöttje, Magyarország egykori miniszterelnöke, igazságügyminisztere és képviselőházi elnöke, Bittó István életútját elevenítették fel az ünnepség résztvevői, az államférfi születésének 190. évfordulója alkalmából. Bittó István munkásságának ismertetését követően felavatták a politikus emléktábláját.
Bittó István 1822. május 3-án született Sárosfán, Pozsony megyében, köznemes, de előkelő birtokos családból. Jogi tanulmányait befejezése után aljegyzőként és szolgabíróként tevékenykedett. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely végigküzdötte mindazt, ami 1848-hoz vezetett. A függetlenség kérdésében az Ausztriától való elszakadás mellett foglalt állást. A szabadságharcot mindvégig fegyverrel szolgálta Debrecennél, Szegednél és Orsovánál. A harcokban való részvételre hazafiassága, az ország, a nép sorsa iránti kötelesség vezényelte. Deák Ferenc kedvelt barátja és rendíthetetlen követője volt.
1848-ban az alsó csallóközi választókerületet képviselte az Országgyűlésben, a világosi fegyverletétel után bujdosnia kellett, hazatérése után évekig sárosfai és drávafoki birtokán gazdálkodott. 1861-től 1965-ig a szigetvári, majd 1869-ben az abrudbányai kerület országgyűlési képviselőjeként, a törvényhozás alelnökeként tevékenykedett.
Horvát Boldizsár visszalépése után Andrássy rá bízta az igazságügyi tárcát és ezt 1872 őszéig Lónyay alatt is megtartotta. Erre az időre esik az uj igazságügyi szervezet életbe léptetése, a királyi kinevezéstől függő birák kinevezése. Lónyay kabinetjéből Bittó István még annak bukása előtt kilépett. 1872 októberében az Országgyűlés elnökévé választották. Ezt a tisztséget 1974-ig töltötte be, közreműködve a választójogot szabályozó törvény módosításában, amit a korabeli nemesi közvélemény erősen dicsért. 1874-ben a király megbízásából Bittó István megalakította kormányát, pártfogolva az eszmék szabad hirdetését.
Bittó István egyetlen miniszterelnöke volt Magyarországnak, aki a kormány bukása után nyíltan az ellenzékhez csatlakozott. 1885-ben visszavonult a politikai élettől. 1899-ben örökös főrendiházi taggá nevezték ki. A felvidéki államférfi 1903. március 8-án, 81. éves korában hunyt el Budapesten. Március 13-án szülőfalujában Sárosfán, a családi sírboltban helyezték örök nyugalomra.
Munkásságát röviddel a halála után így méltatta a korabeli sajtó: „Bittó István, vagy ahogy a kortársai pályája verőfényes korszakában nevezték öt, „a kis Bittó” abból a kemény fából faragott okos és hasznos, régi magyar urak közé tartozott akiket bármely állásba dobott a sors szeszélye, mindig megállták a helyüket. Mindenütt „vágnak olyan rendet”, hogy becsülettel vonulhatnak el munka utáni pihenőre. Komoly volt viselkedésében és gondolkozásmódjában. Olyan vezető volt akinek volt hite, voltak eszményei, volt türelme és kitartása. Erős törvényismeret jellemezte és vasakarat, hogy a dolgokról amit nem ismer, kellő tájékoztatást szerezzen. Sokszor egész éjjelen át tanult referenseitől, ha jelentősebb ügyben dönteni akart. Ez a lelkiismeretesség egész élete folyamán jellemezte.”
