Két misszionáriusnő belső Gömörben I.

A misszionáriusokról alkotott kép elsősorban gyermekkori romantikus olvasmányélményekre hagyatkozik: őserdők színes, ám veszélyes világa, vagy az óceánok távoli szigetei, ahol a keresztet a meghódított bennszülöttek feje fölé emelő szakállas hittérítők tesznek eleget a jézusi parancsnak: „Tegyetek tanítvánnyá minden népet!“ Erről lenne szó esetünkben is? Ráadásul két nő? Magyarországról? Sok kézen mehetett keresztül ez a hír, amíg hozzám eljutott. Valahol valami nincs ezzel rendben, gondoltam. Járjunk utána!

A hír igaz, ráadásul szinte teljesen úgy, ahogyan azt a bevezetőben leírtam. Tényleg két magyarországi lelkésznő vállal immár évek óta missziós munkát két központból, Sajógömör és Gömörhosszúszó falvakból kiindulva, azok mintegy ötven kilométeres körzetében. De mielőtt személyesen is felkeresnénk őket, tegyünk egy kis kitérőt a történelembe, hogy pontosabb választ kaphassunk kérdéseinkre.

Akárcsak az élet más területein, az evangélikus egyházban is ugyanúgy tart napjainkban a szlovák–magyar (már elnézést a profán hasonlatért) meccs. Száz évig a magyarok álltak nyerésre e kétes dicsőségű küzdelemben, az újabb száz évben azonban már a szlovák félnek áll a pálya. Ez idő alatt finomodtak a módszerek is. Míg mi, magyarok a Magyar Királyságban a 19. században bezárattuk a szlovák evangélikus gimnáziumokat, addig a szlovákok száz éve akár Cseh­szlo­vá­kiá­ban, akár az önálló Szlovákiában annyit tesznek magyar vonatkozásban, hogy nem csinálnak semmit, pontosabban nem támogatnak semmit. Ez utóbbi akár hízelgően is hangozhat, viszont magyar vonatkozásban a semmit sem tenni azt eredményezte, hogy napjainkra a Felvidéken már csak mintegy 7‑8 ezer magyar evangélikus maradt 28 településen. Ezek a közösségek egy megközelítőleg négyszáz kilométeres dél‑szlovákiai sávban élnek a nyugati Pozsonytól a keleti Nagytárkányig. Nincs magyar evangélikus lelkészképzés, nincs magyar evangélikus könyv‑ és lapkiadás, nincs magyar kántorképzés, és még hosszan sorolhatnánk. Miközben az evangélikus Szlovákia második legnagyobb egyháza, több mint negyedmillió hívővel, akikkel 361 lelkész foglalkozik. Ezek között, írd és mondd: egy magyar található.

Egyetlen közösség maradt meg színtiszta magyarnak, ez pedig Sajógömör és a körülötte levő falvak egyházközsége. Mondhatnánk, hogy ez a szlovákiai magyar Róma, dehát tudjuk, hogy az evangélikusok nem ismerik el Róma fennhatóságát, és immár fél évezrede kiváltak a katolikus egyházból. Sajógömört tehát inkább nevezhetjük a szlovákiai magyar evangélikus közösség szimbolikus központjának. A környező további négy faluval, Gömörpanyittal, Hosszúszóval, Pádárral és Kuntapolcával együtt alkotják azt a gömöri magyar tömböt, amihez hasonló ma már nem található Szlovákia egyetlen magyarok lakta vidékén sem. 

Szlovákia az állampolgároktól levont adóból támogatást nyújt az egyházaknak. A szlovákiai evangélikus egyház ezen a jogcímen megközelítőleg 430 ezer eurót kap a felvidéki magyaroktól a 2018‑as évben, tehát nem az össz‑szlovák lakosságtól, hanem csak az itteni magyaroktól. Félreértés ne essék, nemcsak az idei évben járulnak hozzá a szlovákiai magyarok ennek az egyháznak a fenntartásához. Tavaly, tavalyelőtt és azelőtt is így volt ez, így 2000‑től napjainkig a szlovákiai magyarok több mint 6 millió eurót adományoztak az adójukból.

Lóczy Tibor a tolókocsit már elhagyta, de még otthonról intézi az evangélikusok ügyeit

Fotó:  Somogyi Szilárd

Az egyház az idén a 430 ezres, magyarok általi adóbefizetésből tisztán magyar lelki szolgálatra 21 ezer eurót költ. A fennmaradó 409 ezer pedig valahova kerül. Hogy hova és mire költik, azt az itteni magyar híveknek még csak esélyük sincs befolyásolni, netán ellenőrizni, hiszen sem az egyház elnökségében, sem a zsinatában és egyetemes presbitériumában, sem a püspöki, sem az esperesi karában, sem a gazdasági vagy az ellenőrző bizottságában nem találunk egyetlen magyart sem. Bár biztosak vagyunk benne, hogy a fentnevezett testületekben levő több mint száz delegált szinte mindegyike megkérdőjelezhetetlen személyiség, aki nem nemzetiségi hovatartozás alapján közelít meg egy‑egy döntést, a végeredmény mégiscsak az, hogy több mint 400 ezer euró máshova kerül. Ha nem komoly témáról lenne szó, azt is mondhatnánk, ügyes! Sajnos, ebben az esetben (is) a pénzügyi elnyomás, vagy a már szinte elfeledett kizsákmányolás fogalma a leghelyénvalóbb. 

Amint már a helyzet láttatni engedi, nem a magyar bárányokat meg nem becsülő, azokat elengedő felsőbb egyházi vezetésnek köszönhető, ha olykor és mindezek ellenére a nyáj gyarapodásáról lehet beszámolni. A lelkes híveken és a segítőkész embereken kívül három személy vállán nyugszik jelenleg a gömöri magyar evangélikusok szervezeti egysége. Közülük Lóczy Tibor gyülekezeti munkatársat keresem fel sajógömöri otthonában, aki megígéri, hogy segít a két missziós hölggyel való kapcsolatfelvételben is.

Lóczy Tibor ötvenkét éves, súlyos balesete után aktívan lábadozó ember, aki már a bemutatkozást követően elmondja, hogy csak mintegy tíz éve kapott lelki elhívást, hogy az evangéliummal foglalkozzon. Akkor még mindkét törött lábával tolókocsiban ülve érintették meg Ezékiel próféta szavai: „Állj a lábadra, és hirdesd az én igémet azoknak, akik értik, amit mondasz!“

Lóczy Tibort hallgatva kezd konkrét elképzelésem kirajzolódni arról, hogy milyen abszurd, sőt hihetetlen helyzetek állhatnak elő annak eredményeképpen, hogy a pozsonyi evangélikus központ évtizedek óta a magyar hívekkel szembeni passzivitást támogatja. Ahogy említettük, Sajógömör az egyetlen színtiszta magyar közösség. Ennek ellenére nincs saját, megválasztott lelkésze. Aki volt, már nyugdíjba ment. Aki elvileg lehetne, az mintegy kétszázötven kilométerre szolgál, és ami a legszomorúbb, hogy aki itt van helyben, hivatalosan nem tölthetne be ilyen állást Szlovákiában. Ő ugyanis az egyik Magyarországról átjáró lelkésznő, Bálintné Varsányi Vilma asszony, akit hamarosan szintén meglátogatunk.

Hasonlóan abszurd történet a tornaljai hitoktatás megerősödése is. Évekkel ezelőtt megüresedett a közeli tornaljai vegyes szlovák–magyar közösség vezetőjének állása, amit addig szlovák nemzetiségű töltött be. Helyettesítőként az akkori sajógömöri lelkész, Rusznyák Dezső állt be, aki csodálkozva tapasztalta, hogy 3‑4 magyar gyermek van csak feltüntetve a magyar hit­ok­ta­tás­nál szóba jöhető diákként. Rusznyák Dezső állította, hogy csak a saját közösségében legalább 25 gyermeket keresztelt meg a mostani iskolások közül. Vajon mi lehet velük? Lóczy Tiborral végigjárták ezeknek a gyermekeknek a családját, és mindjárt lett több mint húsz hittanos. Amikor megkérdezték a szülőket, hogy eddig miért nem jártak a gyerekek evangélikus hittanra, a válasz csak annyi volt, senki sem mondta.

Lóczy Tibornak folyamatosan a nyelvébe kell harapnia, amikor a szlovák evangélikus egyházról, illetve azon belül a magyarok helyzetéről nyilatkozik. Szavaiban, mozdulataiban érezni, hogy nem szeretné kockáztatni annak a kevésnek a meglétét sem, ami még a magyar hívők rendelkezésére áll. Tőle hallok először a vegyes gyülekezetek problémájáról is. E helyeken ugyan külön megtartják a szlovák és a magyar istentiszteleteket, de ezek javarészt azt jelentik, hogy ilyenkor magyarul is tudó szlovák papok szolgálnak. Gyakorlatilag nincs külön magyar hitéleti foglalkozás, csak magyarul megtartott istentiszteletek vannak. Tehát nincs magyar óvodás és iskolai hittan, konfirmációra való felkészítés, konfirmáció, családlátogatás, lelki segély és sorolhatnánk. Ilyen körülmények között aztán a hívek lassanként vagy átülnek a „komplex szolgáltatást nyújtó“ szlovák foglalkozásokra, vagy inkább elkezdik a helyi református közösségeket látogatni. Még rosszabb esetben lemorzsolódnak, elhagyják a templomot. Így lesz az évek során előbb csak néhány, később már néhány tucat magyar közösséggel kevesebb.

Dechertné Ferenczy Erzsébet missziós lelkész

Fotó:  Somogyi Szilárd

Többen a volt egyházkerületi püspöknek, Milan Krivdának tulajdonítják az alábbi szavakat: „Miért erőlködnek, hiszen húsz év múlva itt már nem lesz egyetlen magyar sem.“ (A krivda szó egyébként magyarul sérelmet jelent.)

Lóczyék a beszélgetés után átvisznek a szomszédos Gömörpanyitba, ahonnan már busszal folytatom az utat Hosszúszóra, hogy találkozzak az első missziós lelkésszel, Dechertné Ferenczy Erzsébettel. A buszban nagy plakát hirdeti tökéletes magyarsággal a Rozsnyói Városnapokat és Vásárt. A 16 fellépőből 2 a magyar. Többre nincs igény, vagy itt sincs akarat? 

Festői szépségű helyen szállok le Pel­ső­cön. Az Aggteleki‑karszt és a Gömör–Tornai‑karszt koszorúja egyébként is gyönyörű őszi díszlettel szolgál az egész utam során. Na, ilyet azért nálunk, Dunaszerdahelyen egyet se látni. A meleget sugárzó nap már csak ráadás. Pelsőcről Pelsőcardón keresztül érek Gömörhosszúszóra, ahol mosolyogva vár a budapesti Erzsébet asszony. Egyáltalán nem kelt klasszikus misszionáriusi benyomást, nem visel szerzetesi ruhát, nyakában nincs vastag láncon lógó kereszt, egyik kezében sincs Biblia, és folyamatosan mosolyog.

– Tudja, én igazából nem is vagyok itt – mondja nevetve. Négy éve, 2014‑ben kötött a magyar és a szlovák egyház két évre szóló megállapodást, hogy kölcsönösen küldenek lelki szolgálatot végző papokat egymás országába az ottani kisebbségek támogatására. Ennek keretében érkeztem Gömörbe. Viszont ez a szerződés 2016‑ban lejárt, és nem hosszabbították meg, úgyhogy most én nem is lehetnék itt.

Szerettem volna persze, hogy maradhassak hivatalosan is, hiszen óriási a lelkészhiány, a válasz egy jól érthető, határozott „nem” volt. Az oka pedig, hogy sem a budapesti, sem az amerikai teológiai képzettségemet nem ismerik el, és tegyek szlovák nyelvből is vizsgát. De ezt leszámítva, amúgy itt lehetek, pontosabban mondva, itt felejtettem magam. Keresztelek, esketek, temetek. Ha jól számolom, immár 15 községben fordultam meg. Itt, Hosszúszón a parókián lakom, havonta 4‑5 napra megyek haza Budapestre. Hosszúszón egyébként hivatalosan lelkész sincs, van egy adminisztrátor, aki viszont Rozsnyón is szolgál, úgyhogy főképp én vagyok itt. 

(Folytatás következik!)

Megjelent a Magyar7 2018/25. számában