Kannibalizmusra kényszerült a hegyek fogságában az uruguayi rögbicsapat

1972. október 13-án egy chilei mérkőzésre utazott az uruguayi rögbicsapat, az Old Christians Club a légierőtől bérelt Fairchild FH-227D típusú turbólégcsavaros különgépen, amikor az lezuhant az Andokban.

A baleset oka egyértelműen pilótahiba volt: a gép vezetője észak felé fordult, és már akkor elkezdte az ereszkedést, amikor a repülő még csak az Andok felett járt, noha az úti cél Santiago de Chile volt. Amikor a pilóta észrevette a hibát, emelkedni kezdett a géppel, de már hiába.

Az egyik túlélő, Roberto Canessa – aki ma Uruguay egyik legismertebb gyermekkardiológusa – 19 esztendős orvostanhallgató volt a tragikus események idején. A férfi néhány éve a National Geographic újságírójának elmesélte, hogy minden egy hirtelen pillanat alatt történt. A pilóta azt közölte az utasokkal, hogy a gép turbulenciába került, ám a fiatal sportolók nem vették komolyan a veszélyt.

A repülő végül 4200 méteres magasságban a hegy oldalába csapódott. Azonnal eltört a jobboldali szárny, majd egy újabb ütközés következtében a baloldali is megsemmisült. A törzs hason csúszva állt meg a hóban.

A gép 45 utasából tizenketten szörnyethaltak, további öt ember a baleset másnapján, egy pedig egy hét múlva hunyt el. A 27 túlélő sérülései jellemzően végtagtörések voltak, amelyeket az ülések okoztak.

A túlélőknek megfelelő felszerelés híján a rendkívüli hideggel is meg kellett küzdeniük: az üléshuzatokat használták takaróként és a bőröndöket egymásra halmozva, az mögé bújva próbálták megvédeni magukat. Alumíniumdarabok segítségével havat olvasztottak, hogy vizük legyen, a pilótafülke műanyag ablakából pedig napszemüveget gyártottak. A sérülteknek függőágyakat eszkábáltak.

Nehéz döntést kellett hozniuk

Sok volt a sérült: Canessa és egy társa látta el őket (a lehetőségekhez képest) orvostanhallgatóként. A halottakat is Canessa vitte távolabb a „bázistól”, és később, amikor hosszas viták után arra kényszerültek, hogy az áldozatok húsából egyenek, akkor ő ejtette az első vágást.

A nehéz döntés megszületett ugyan, ám többen – római katolikus vallásuk miatt – az utolsókig kitartottak, nem ettek társaik holttestéből.

A borzalmas tettre Canessa szerint csak azért került sor, mert az adott helyzetben egyszerűen nem tehettek mást, fehérjére és zsírra volt szükségük.

A későbbi gyermekorvos, majd társai is beszámoltak arról, hogy minden porcikájuk tiltakozott az ellen, hogy halott társaikon, barátaikon, családtagjaikon (mert a kísérők is a fedélzeten utaztak) sebet ejtsenek és a húsukat megegyék. Az orvos azt mondta, amikor az evésre került sor, alig bírta kinyitni a száját, szerencsétlennek és rettenetesen szomorúnak érezte magát, amiért erre kényszerült.

„Amikor magadhoz veszed egy barátod húsának egy élettelen, lelketlen darabját…”

José Luis Inciarte negyven évvel a tragikus események után úgy emlékezett vissza, hogy neki és a társainak kétségkívül ez volt a legnehezebb.

„Amikor magadhoz veszed egy barátod húsának egy élettelen, lelketlen darabját, minden porcikád tiltakozik” – mondta. „A kezed, ami levágja a húst, nem engedelmeskedik, de túllépsz ezen. Nem nyílik ki a szád, de kényszeríted. Aztán a torok nem nyel, de megint csak erőlteted. Aztán a hús leér a gyomrodba, és tudod, hogy életben fogsz maradni, tehát jó döntést hoztál” – idézte fel a történteket az origo.hu 2010-es híradása szerint.

Canessa egyenesen úgy érezte, hogy tettével meggyalázta barátai méltóságát, ám – mint beszámolt róla – eszébe jutott, hogy ha ő halt volna meg, akkor örömmel vette volna, ha az ő teste segíthetett volna másokat a túlélésben. Olyannyira így gondolták a túlélők, hogy meg is egyeztek abban, hogy haláluk esetén társaik ehetnek a holttestükből, ha a szükség úgy hozza.

Nando Parrado Csoda az Andokban című könyvében arról számolt be, hogy olyan éhség kínozta őket egy idő után, hogy már a poggyászok bőrből készült részeit kezdték enni.

Amikor a túlélők hónapokkal később felkeresték a szerencsétlenül jártak hozzátartozóit – hozzájuk vezetett az első útjuk a megmenekülés után –, ők sem adták jelét annak, hogy megviselné őket, hogy a túlélés érdekében a csapattagok ettek a fiaik teteméből.

Két hónapig hiába vártak segítséget

A baleset után nyolc napig hiába kereste több ország hatósága a túlélőket: a repülőgép fehér színű volt, így a havas tájon semmit sem lehetett látni a magasból. Feladták a kutatást. A 11. napon jutott a túlélők tudomására egy gépen talált tranzisztoros rádió adásából, hogy nem keresik őket tovább.

Miután a borzalmas körülmények között két hónapig hiába várták a segítséget (október 22-én egy lavina is a táborra omlott, ekkor nyolcan meghaltak), végül Roberto Canessa, Nando Parrado és Antonio Vizintin úgy döntöttek, hogy szétnéznek a környéken.

Nem tudhatták, hogy Argentínában vannak, viszonylag közel Malargüe településhez és egy szállodához is. Úgy vélték, hogy a hegyeken túl elérhetnek egy chilei települést, ám útjuk során arra jutottak, hogy távolabb vannak a megmeneküléstől, mint remélték, ezért Vizintint visszaküldték a roncshoz, hogy elmondja a többieknek: társaik dél felé fordulva folytatják az útjukat, hogy segítséget szerezzenek.

Végül ennek köszönhették megmenekülésüket: Canessáék a nehéz út hatodik napján füves területre értek, vizet is találtak. Elhagyták a hóhatárt, és ekkor már tudták, hogy megmenekültek.

Holnap!

Egy folyó partján táborozva a kilencedik napon észrevettek három lovast a túlparton. Egyikőjükkel sikerült kommunikálniuk, ő azt kiáltotta nekik: Holnap! A „megtalálók” másnap élelmet dobtak át a folyó fölött nekik, Parrando pedig leírta a történteket egy papírra és azt egy kő segítségével a túlpartra dobta. A hatóságok így szereztek tudomást arról, hogy a szerencsétlenségnek vannak túlélői.

Újraindult a mentőexpedíció, a mentőhelikoptereket Parrado és Canessa irányította. A roncsoknál a túlélők a rádióból megtudták, hogy újra keresik őket, másnap pedig – december 23-án – megérkezett hozzájuk is a mentőhelikopter, így végül mind kiszabadultak az Andok fogságából.

Hősként tisztelik őket

A megrázó történetből Életben maradtak címmel könyv íródott és egy hollywoodi film is készült. A túlélőket Chilében ma is hősként tisztelik, ők a megmenekülésük évfordulóján rendszeresen szerveznek találkozókat.