Ilyen volt a cári Oroszország
MOSZKVA. A cári Oroszország rég letűnt világát örökítette meg a 20. század elején Szergej Prokugyin-Gorszkij. Az eredetileg fekete-fehér, ám a kémikus-fotográfus különleges technikájával színessé tehető fotók élettel és színekkel töltik meg a szovjetek pusztítása előtti birodalom pillanatfelvételeit.
Szergej Prokugyin-Gorszkij (1863–1944) élete és munkássága igazi keresztmetszetét adta a századforduló Oroszországának: katonai érdemekkel büszkélkedő nemesi családból származott, s miután a família Szentpétervárra költözött, az ifjú Szergej kémiát hallgatott az egyetemen, maga Dmitrij Mengyelejev tanította őt a tudományra. A korabeli elit gyermekeihez hasonlóan azonban nem vált szakbarbárrá: zeneelméletet és festészetet is tanult Oroszországban, majd Berlinben hallgatott a fény és a kémiai folyamatok kölcsönhatását tanulmányozó fotokémiát.
Az ifjú tudós aztán elvette egy orosz nagyiparos leányát, majd az após egyik üzeménél helyezkedett el vezetőként, de eközben hobbijának, a fotográfiának is hódolt. Miután egy színessé varázsolt fotókiállítását maga II. Miklós cár is megtekintette 1909-ben, a fellelkesült imperátor minden segítséget megadott Prokugyin-Gorszkijnak, hogy bejárhassa és megörökíthesse Oroszország minden sarkát. A kémikus-fotográfus tíz év alatt tízezer fotót szándékozott készíteni a birodalomról: országjárását még az 1917-es forradalom után is folytatta, de egy évre rá végül elhagyta hazáját, s Párizsban élt haláláig.
Prokugyin-Gorszkij nem egy különc csodabogár volt: tudományos felkészültséggel fejlesztette ki technikáját, és Oroszország-túráin sem csak összevissza kattintgatott: tudatosan igyekezett dokumentálni a sokszínű birodalom tájait, a különböző népek ruházatát, szokásait, mindennapi munkafolyamatait. Prokugyin-Gorszkij egy bonyolult eljárással tudta színessé változtatni fotóit: a felvételek alapja három fekete-fehér fotó volt, amelyekhez vörös, zöld és kék előtéteket használt, s végül a három alapszín rétegeinek összeillesztésével és más szűrőkkel érte el a valóságközeli színhatásokat.
Becslések szerint 3500 negatívja volt, mielőtt elhagyta volna Oroszországot, de a háború és a forradalom viszontagságai alatt mintegy a felét elvették tőle, vagy elvesztek a felfordulásban. Az egy párizsi pincében kallódó gyűjteményt végül az amerikai Kongresszusi Könyvtár vette meg az örökösöktől 1948-ban. A washingtoni kollekció 1902 negatívot és 710 albumnyomatot tartalmaz, amelyeket 2000-ben kezdtek el digitálisan feldolgozni, s végül a nagyközönség számára elérhetővé tenni az interneten. A munkára felkért Walter Frankhauser fotós egy digikromatográfiának nevezett eljárással tudta újra színesben bemutatni az orosz tudós-fotográfus különleges fotógyűjteményét – melynek nagy felbontású negatívjait azóta külön is el lehet érni a neten, hogy bárki kísérletezhessen velük.
A kollekciót külön szekciókra (építészet, etnikai sokszínűség, közlekedés, dolgozó emberek) bontották, s számos fotó megszületésének, témájának pontos adatait is mellékelték, hála az akkurátus orosz fotográfusnak, aki egy gyors vizű hegyi patak mentén önmagát is megörökítette keménykalapjában, elegáns öltönyében, vándorbotjával a kezében.
Így szinte vele együtt járhatjuk be a cár birodalmát a Pamír-hegység mecsetjeitől Bukhara gólyafészkes tornyain át az európai Oroszországban fekvő kolostorokig és gyártelepekig. A szamarkandi dinnyeárus, a krumpliszedő szerzetesek és a kacsalábon forgó fa szélmalmok éles ellentétben állnak a korabeli nagyipar Oroszországban megjelenő csodáival, mint például egy óriási generátorral, amelyet az adatok szerint Budapesten gyártottak. Szemébe nézhetünk a Kelet régi rendjében élő, ma már mesebelinek ható, korabeli öltözetű embereknek: orosz parasztlányoknak, dagesztáni harcosoknak és zsidó iskolás gyerekeknek, vagy akár Oroszországban senyvedő osztrák–magyar hadifoglyoknak is. Alim Khan, Bukhara büszkén pózoló emírje mintha az Ezeregyéjszakából lépett volna ki elénk.
Szergej Prokugyin-Gorszkij felbecsülhetetlen értékű fotói egy egyáltalán nem idilli, de mégis természetesen sokszínű és emberközeli birodalom sajátosságait örökítették meg, amelyek hamarosan elsüllyedtek a kommunista forradalom dühödt múlteltörlése és a szabványosított, szokásaitól és hagyományaitól megfosztott szovjet embertípus megteremtése során.
Az ifjú tudós aztán elvette egy orosz nagyiparos leányát, majd az após egyik üzeménél helyezkedett el vezetőként, de eközben hobbijának, a fotográfiának is hódolt. Miután egy színessé varázsolt fotókiállítását maga II. Miklós cár is megtekintette 1909-ben, a fellelkesült imperátor minden segítséget megadott Prokugyin-Gorszkijnak, hogy bejárhassa és megörökíthesse Oroszország minden sarkát. A kémikus-fotográfus tíz év alatt tízezer fotót szándékozott készíteni a birodalomról: országjárását még az 1917-es forradalom után is folytatta, de egy évre rá végül elhagyta hazáját, s Párizsban élt haláláig.
Prokugyin-Gorszkij nem egy különc csodabogár volt: tudományos felkészültséggel fejlesztette ki technikáját, és Oroszország-túráin sem csak összevissza kattintgatott: tudatosan igyekezett dokumentálni a sokszínű birodalom tájait, a különböző népek ruházatát, szokásait, mindennapi munkafolyamatait. Prokugyin-Gorszkij egy bonyolult eljárással tudta színessé változtatni fotóit: a felvételek alapja három fekete-fehér fotó volt, amelyekhez vörös, zöld és kék előtéteket használt, s végül a három alapszín rétegeinek összeillesztésével és más szűrőkkel érte el a valóságközeli színhatásokat.
Becslések szerint 3500 negatívja volt, mielőtt elhagyta volna Oroszországot, de a háború és a forradalom viszontagságai alatt mintegy a felét elvették tőle, vagy elvesztek a felfordulásban. Az egy párizsi pincében kallódó gyűjteményt végül az amerikai Kongresszusi Könyvtár vette meg az örökösöktől 1948-ban. A washingtoni kollekció 1902 negatívot és 710 albumnyomatot tartalmaz, amelyeket 2000-ben kezdtek el digitálisan feldolgozni, s végül a nagyközönség számára elérhetővé tenni az interneten. A munkára felkért Walter Frankhauser fotós egy digikromatográfiának nevezett eljárással tudta újra színesben bemutatni az orosz tudós-fotográfus különleges fotógyűjteményét – melynek nagy felbontású negatívjait azóta külön is el lehet érni a neten, hogy bárki kísérletezhessen velük.
A kollekciót külön szekciókra (építészet, etnikai sokszínűség, közlekedés, dolgozó emberek) bontották, s számos fotó megszületésének, témájának pontos adatait is mellékelték, hála az akkurátus orosz fotográfusnak, aki egy gyors vizű hegyi patak mentén önmagát is megörökítette keménykalapjában, elegáns öltönyében, vándorbotjával a kezében.
Így szinte vele együtt járhatjuk be a cár birodalmát a Pamír-hegység mecsetjeitől Bukhara gólyafészkes tornyain át az európai Oroszországban fekvő kolostorokig és gyártelepekig. A szamarkandi dinnyeárus, a krumpliszedő szerzetesek és a kacsalábon forgó fa szélmalmok éles ellentétben állnak a korabeli nagyipar Oroszországban megjelenő csodáival, mint például egy óriási generátorral, amelyet az adatok szerint Budapesten gyártottak. Szemébe nézhetünk a Kelet régi rendjében élő, ma már mesebelinek ható, korabeli öltözetű embereknek: orosz parasztlányoknak, dagesztáni harcosoknak és zsidó iskolás gyerekeknek, vagy akár Oroszországban senyvedő osztrák–magyar hadifoglyoknak is. Alim Khan, Bukhara büszkén pózoló emírje mintha az Ezeregyéjszakából lépett volna ki elénk.
Szergej Prokugyin-Gorszkij felbecsülhetetlen értékű fotói egy egyáltalán nem idilli, de mégis természetesen sokszínű és emberközeli birodalom sajátosságait örökítették meg, amelyek hamarosan elsüllyedtek a kommunista forradalom dühödt múlteltörlése és a szabványosított, szokásaitól és hagyományaitól megfosztott szovjet embertípus megteremtése során.
Forrás
mno.hu
