Hogyan öltöztek a nők a 19. században?
Finom kelmék, igényes hímzések, rafinált csipkék, napernyők, legyezők, abroncsszoknyák és más "kínzóeszközök" tekinthetőek meg a rimaszombati Gömör - Kishonti Múzeum időszaki kiállításán. A tárlat a nagy francia forradalom és az I. világháború közötti időszakban viselt mutatós, ám bonyolult női polgári ruházatot mutatja be.
„Azelőtt a hölgyek otthon tartózkodtak, nem kellett munkába sietniük, volt bejárónő, meg kisasszony, aki felöltöztette őket. Egész nap tulajdonképpen csak önmagukkal voltak elfoglalva, esetleg a vendégfogadással" – magyarázta a kiállítási tárgyak előtt Simon Anna.
A nagy francia forradalom időszakában is sokat változott divat. A nők megszabadultak a fűzőktől és a sarkas cipellőktől, elterjedt a mokaszin és a mouselinból készült ingruha. Ezek ugyan kényelmesek voltak, de túlságosan lengék. A téli bálokon sok lány fázott meg emiatt. Volt, aki bele is halt az úgynevezett mouselin betegségbe. Ezért aztán a biedermaier idején újra elővették a korábban levetett fűzőket.
„Keverték a reneszánszot, a gótikát, újból bejött a barokk. A nők múzeumokba, galériákba jártak ihletért. Befolyásolta mindezt a technika fejlődése, a varrógép megjelenése, amikor teleaggatták a ruhákat mindenféle paszománnyal, zsinórozással, sújtással, fodrokkal, csipkékkel, hogy még gazdagabb legyen a viseletük. Ennek az ellentétjeként jött létre később a századfordulón a reformruha, - amit főleg a berlini reformerek erőltettek -,a fűző nélküli, teljesen egyszerű szabású női ruha, ami már csak bokáig ért" – avatott be a 19. századi divat rejtelmeibe Kerényi Éva muzeológus.
A fehér sportruhák csak az 1. világháború után terjedtek el, miként az egyszerű szabású, bokáig érő ruhák is. A fichu bár nagyon elegánsan és szakszerűen hangzik, nem más, mint a dekoltázsba betűrt kendő. Akkoriban pumpsnak hívták a sarkas cipőt, bonnetnek pedig a karimás kalapot, a legyezőkkel pedig a nők szinte bármit kitudtak fejezni. Ha bezárva a mellükre tették, ez azt jelentette "szeretlek". Amennyiben az udvarló nem nyerte meg a tetszésüket, a széttárt legyezővel a padlóra mutattak. Ha egy nő kacérkodni akart, a félig zárt legyezőt ajkához emelte. Ez annyit jelentett "megcsókolhatsz engem".
Szembetűnő a 19. századi ruhák mérete. Az akkori felnőtt nők öltözéke a mai kamaszoknak is kicsi lenne, a cipellőkről nem is beszélve. Ám a 19. századi magyar asszonyok, amilyen aprók, olyan öntudatosak voltak, állítják a hozzáértők.
A kiállításon női díszmagyart is megcsodálhatunk, amit az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverése után gyászruhaként hordtak az asszonyok. A rimaszombati kiállítás anyagát részben a Betléri Múzeumból és a rozsnyói Bányászati Múzeumból kölcsönözték, köztük Andrássy Franciska, gróf Andrássy Dénes feleségének egykori viseletét. Akkoriban még a hozzá hasonlatos főúri asszonyoknak sem volt annyi ruhájuk, mint a mostani átlagos kamaszlányoknak.
A ruhakelmék, és a felhasznált anyagok nagyon drágák voltak, ám pénzéért minőséget kapott a megrendelő. A hölgyek által viselt pazar műremekek sokszor csillagászati árát a büszke férjek fizették ki. Elsősorban az ő sikerességüket volt hivatott kifejezni a 19. század női divatja. A sok cicoma ugyanis akkoriban nem a hölgyek, hanem az urak státusszimbóluma volt.
