Hogyan biztosítható a magyar érdekképviselet?
A kérdés az elmúlt hónapokban közhelyszerűvé vált, de minden kétséget kizáró válasz a mai napig nem született. Az egyre átláthatatlanabb politikai térben csak még inkább fokozódik a választók tanácstalansága, elbizonytalanodása, miközben a megoldás kimunkálásához rendelkezésre álló idő mindinkább fogy.
Az egység, az összefogás szándékával létrejövő új kezdeményezések a politikai osztály hibáit próbálják orvosolni tiszteletet érdemlő polgári öntudattal, miközben a professzionális politika eszköztárát használva ők maguk sem magabiztosak.
Az MKP és a Most-Híd közti tárgyalások kudarca új helyzetet teremtett: világossá vált, hogy a Bugár Béla által vezetett Híd önállóan, legfeljebb törpepártokkal összefogva kísérli meg átlépni a parlamenti küszöböt 2020 februárjában. A párt támogatottsága az elmúlt időszakban tartós negatív spirálba került, s úgy tűnik, a folyamat visszafordíthatatlan. Mindezt figyelembe véve, ha nem is valósul meg a teljes magyar egység, a Híddal szemben alternatívát kínálva kimunkálható egy olyan együttműködés, amely megszólítva a magyar választók hatvan-hetven százalékát, biztosítani tudja a magyar érdekképviseletet a pozsonyi parlamentben.
Az augusztus végén zászlót bontott Összefogás Mozgalom ezt a politikai helyzetet ismerte fel, amikor a realitásokkal számolva a Bugár vezette Híddal szemben alternatívát kereső választók számára kínált fel platformot. A számítás helyességét a matematika is alátámasztja: ha a várhatóan magas országos részvétel mellett a magyar választók legalább kétharmada mozgósítható, és az urnánál megjelent magyar szavazók ugyancsak legalább kétharmada egy irányba szavaz, biztosítható a parlamenti képviselet. A realitáshoz hangolt stratégia tehát adott, de a választók megszólítását célzó legoptimálisabb lehetőség számos további kérdést vet fel.
A 2016-os parlamenti választásokon a Magyar Közösség Pártja a civil szférával együttműködve kínált alternatívát a Most-Híddal szemben. Mindez akkor nem volt elég a parlamenti küszöb átlépéséhez. Napjainkra jócskán megváltozott a helyzet: miközben az MKP lényegében megőrizte a társadalmi támogatottságát, a Híd 2016-os kormányzati szerepvállalása következtében előbb elveszítette szlovák támogatóinak java részét, majd a sorozatos politikai bűnök miatt a magyar választói is egyre nagyobb számban fordítottak hátat a pártnak. Mindebből az következik, hogy a parlamenti képviselet biztosításához a Hídban csalódott magyar választókat is meg kell tudni szólítani.
Az MKP 2010 óta három parlamenti választáson ért el nagyságrendileg hasonló eredményt: a parlamenti küszöb mindig látótávolságban volt, de józanul nézve, a hiányzó voksok 2020-ban sem lennének garantálhatók önálló indulás esetén. Mi több, a siker egyetlen útja, hogy miközben az MKP szavazóit egyben kell tartani, tömegével kell felsorakoztatni olyan választókat, akik eddig bizalmatlanok voltak a párttal szemben. Ebből világosan következik, hogy a Bugárral szemben kritikus magyar választók egyesítéséhez új szervezeti megoldásokban kell gondolkodni.
A magyar egység listája tehát semmiképpen sem lehet tisztán pártlista, miközben szervezeti erejénél, társadalmi támogatottságánál fogva sem kerülhető meg a Magyar Közösség Pártja. A sikeres szereplés esélyét tekintve tulajdonképpen másodlagos, hogy az MKP alakul át szervezetileg, s kínál fel paritásos ajánlatot a civileknek és a többi együttműködésre hajló politikai erőnek, vagy az Összefogás Mozgalom égisze alatt sikerül egyesíteni az együttműködést.
Előbbi mellett az szól, hogy egy már meglévő struktúrát kellene átszabni az új formához. Kétséges azonban, hogy az MKP-val mindeddig bizalmatlan választók megnyeréséhez elégséges-e az öntevékeny civil szféra és a Hídból esetlegesen érkező politikusok felsorakozása. Az Összefogás platformja hangsúlyosabban üzenheti a megújulást, de ebben az esetben a választási pártot be kell jegyeztetni, miközben az idő vészesen fogy.
Ha adott a stratégia, és a legoptimálisabb formát is sikerült megtalálni, a magyar együttműködés listája még mindig adós a tartalommal. Az MKP már évek óta az asztalfiókban tartja az önkormányzatiság programját, és soha azt társadalmi vitára nem bocsátotta. Ideje volna a kampányban a felvidéki magyarok önigazgatásának kérdését zászlóra tűzni, hogy meghaladhassuk az autonómia kifejezést körülvevő, sehová nem vezető szómágiát. Ezáltal végre a gyakorlati kérdésekre koncentrálhatnánk. Mint amilyen Dél-Szlovákia gazdaságfejlesztési programja, amely elemeiben ugyancsak kész van, már csak választási programmá kellene gyúrni, ami tényleges megoldást kínál a térség gondjaira.
Ha adott a stratégia, a működőképes forma és a tartalom, már csak a listaállításon túl is kitartó közös akaratra, s némi önbizalomra lesz szükség. Sejtésünk szerint ez utóbbi megteremtése lesz a legnehezebb. Közösségünk fogyatkozó sorait tovább gyengíti uralkodó jellemvonásunk, a megfelelni vágyás. Ha sikeresek akarunk lenni, azt is tudatosítanunk kell, hogy a mindinkább depressziós közösségünket nem a kultúrharcos vagdalkozással tudjuk felemelni. Ha a közszereplőink lámpások lesznek, s nem gyújtogatók, hamarosan újrateremthetjük azt, ami szétbomlott: a magyar egységet.
(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2019/37. számában)
