Lénár Károly: „A hitünket nem tudják elvenni!”

Kaszmán Zoltán 2019. október 18., 14:55

Felvidék-szerte nem sok olyan egyházi személy tevékenykedett, akire a mai napig közösségünk igazi vezéregyéniségként tekinthet, s aki elvhűen és töretlenül szolgálta nemcsak gyülekezeteit, hanem az egész magyarságot. A 2005-ben elhunyt pápai káplán, Lénár Károly, akit a szlovákiai magyar papság lelkiismeretének is neveztek, mindenképpen ezek közé a személyiségek közé tartozik.

Lénár Károly Fotó: Ma7 - archívum

Az inámi születésű Lénár Károly az Ipolysági Állami Magyar Reálgimnáziumban tanult, majd 1943-ban az esztergomi bencés gimnáziumban érettségizett. Teológiai tanulmányait Budapesten folytatta, s bár a második világháború után ott is maradhatott volna, úgy döntött, hazatér szülőföldjére, ahol újabb megpróbáltatások várták: „Inámból 1948-ban 33 magyar családot akartak kitelepíteni. Fél évvel pappá szentelésem előtt a szüleimmel, az öcsémmel nekem is mennem kellett volna. A véletlenen múlott, hogy az inámi családoknak mégsem kellett hazát cserélniük. Egy hazatérő katona tífuszt kapott, ezért a községet vesztegzár alá helyezték.”

Egy rövid komáromi kitérőt követően végül Pozsonyba került, ott is szentelték őt pappá 1948-ban. Kezdetben Cífer községben szolgált, majd Érsekújvárban kórházi lelkészként tevékenykedett.

Arról, hogy pontosan mivel vívta ki az akkori rendszer haragját, egy korábbi interjúban ekképpen nyilatkozott: „Érsekújvárott jól tudtuk, hogy több papot Mocsonokra vittek, átnevelésre. Ám az átnevelhetetleneket az újvári »koncentrációs kolostorba« zárták. Fiatal papként kapcsolatot akartam teremteni velük, ami elég gyorsan sikerült is. Kilestem az őröket, a szomszédos ház lapos tetőjéről küldözgettem üzeneteimet. Ki akartuk szöktetni őket Rómába, hogy beszámolhassanak az itteni viszonyokról, az egyház, a papság elleni hajtóvadászatról. Már-már úgy volt, hogy a sok bujdosás, konspiráció után elhagyhatják az országot, amikor elfogták és börtönbe vetették őket. Fél évig kínozták, verték, vallatták őket. Elmondták, kik voltak a segítőtársaik. Az én nevem is elhangzott.”

Mivel Lénár atya nem volt hajlandó együttműködni a titkosszolgálattal, valamint nem értett egyet a békepapok mozgalmával, ráadásul a Sztálint köszöntő üdvözletet sem írta alá, továbbra is a rendszer ellenségének számított. Amikor 1950 decemberében, az áthelyezését követően Lukanényére érkezett, ahol díszkapuval várták, már elfogatóparancs volt kiadva ellene. Sokáig mégsem tudták letartóztatni, mert a nényei hívek heteken keresztül élőlánccal védték a parókiát, valamint az önmagát és az elveit fel nem adó bátor plébánosukat. Volt, hogy háromszázan éjszakáztak a parókia kertjében.

1951. december 9-én végül a plébánián kívül fogták el, amikor éppen az egyik leányegyházból, Leszenyéről tért volna haza. „Amikor egy teherautó kanyarodott a motorbiciklim elé, tudtam, hogy baj van. A kocsiba tuszkoltak, s nehogy a falubeli hívek meglássanak, letakartak egy kabáttal, a pisztolyt pedig az oldalamhoz szorították. Később átraktak egy személyautóba, ott a biztonság kedvéért megbilincseltek. Először a pozsonyi rendőrparancsnokságon hallgattak ki, majd Besztercebányára is elvittek. Talán azért, hogy bemutassák a vallatási praktikák tárházát…” – emlékezett vissza Lénár atya.

Amikor végül elfogták Lénár Károlyt, Lukanényén félreverték a harangot, s több mint ezerötszázan gyűltek össze. A tömeg elfoglalta a postát, és bántalmazták a helyi nemzeti bizottság elnökét. Végül a katonaságot kellett kivezényelni Lukanényére. Hat embert garázdaság, hetet pedig hazaárulás vádjával tartóztattak le.

Lénár Károlyt 1952. október 2-án hazaárulás vádjával tizenhét évi börtönre ítélték. Raboskodott többek között Illaván, Lipótváron, Mírovban és Jáchymovban. 1958 végén került Valdicébe, ahol kitanulta az üvegcsiszolást.

„Mindig akkor vertek, amikor rajtam volt a bilincs. Talán jó is, mert ismerve magamat, biztosan visszaütök. Abban nem lett volna köszönet, 28 évesen csupa izom voltam. A verőlegények megdolgoztak pénzükért: ütöttek, ahol értek, legsűrűbben a hátamat és a talpamat. Nem tudom, bottal vagy vonalzóval vertek, ugyanis a szememet mindig bekötötték. Minden eszközt felhasználtak arra, hogy vallomást csikarjanak ki belőlem” – emlékezett vissza az egyik vele készült interjúban, majd börtönéveivel kapcsolatban további személyes élményeket is elmesélt: „Lipótváron a börtön kórházában találkoztam gróf Esterházy Jánossal. Ott is példát adott a többieknek. Titokban miséztünk a börtön vaságyán, a rozsdás kanál volt a kehely. A jobb érzésű őrök csempészték be a bort, és a legmegbízhatóbb civil rabtársaink – élen Esterházy gróffal – hordták szét az Oltáriszentséget a többi fogolynak.”

Végül 12 évnyi fegyházat követően, 5 évvel korábban, 1963. augusztus 20-án amnesztiával szabadult 45 kilóra fogyva.

Elmondása szerint az a tudat adott neki erőt, hogy jó ügyért csukták le: „Fogvatartóink hiába akartak kiszúrni velünk, mi voltunk azok, akik kicseleztük, kinevettük őket. Bármit tettek velünk, a hitünket nem tudták elvenni. (…) Mit tudták ők, hogy a szépen becsomagolt bonbonok csokoládéba mártott szentostyákat rejtenek. Nem is sejtették, hogy a mazsola nem vitaminpótlásra, hanem misebor készítéséhez kellett. A mazsolát beáztattuk, majd kinyomkodtuk, és amikor a must kiforrt, volt néhány csepp borunk a szentmiséhez.”

Szabadulása után hét évig üvegcsiszolóként dolgozott a jabloneci üveggyárban, csak 1970-ben kapott engedélyt hivatása gyakorlására. 1970-től Udvard község plébánosa, 1987-től pedig Tardoskedden fejtette ki buzgó lelkipásztori tevékenységét egészen nyugalomba vonulásáig, 2002-ig. Nyugdíjazását követően tért vissza szülőfalujába, Inámba. 2005-ben még ott volt az inámi mézfesztiválon, de utána ágynak esett. 2005. augusztus 21-én hunyt el. Fekete márvány síremléke a templom melletti temetőben található.

Képgalériánk:
Lénár Károly sírhelye Inámban Fotó: Ma7 - archívum

Amikor azt kérdezték Lénár Károlytól, hogy milyen szívvel emlékezik vissza a börtönévekre s az azt követő felfüggesztésére, így válaszolt: „A legkisebb harag sincs senki iránt a szívemben. Régen megbocsátottam mindenkinek már ott a börtönben. Erről sokat beszélgettünk odabent is egymás között. Nem haragudtunk egyetlen kínzónkra sem. Az ember a börtönben megtanulta, hogy az Úr Jézus nekünk nem autópályát adott, hanem keresztutat, és azon kell őt követni. És föl kell mennünk nekünk is – ha jelképesen is – a Kálváriára. Félúton nem lehet megállni. Fel kell vinni a keresztet…“

Lénár Károly a 14. Komáromi Imanapon mondott szavai ma is útmutatóak: „A keresztet pedig mindig a bátor papok tartották. Most is ilyen bátor papokra van szükség, akik össze tudnak fogni. A fő helyen ülőknek, a vezetőknek, legyenek azok egyházi vagy világi vezetők, egyet kellene tudatosítaniuk: aki első akar lenni, az kösse fel a kendőt, és szolgáljon. Hiszen Jézus sem azért jött közénk, hogy őt szolgálják, hanem hogy ő szolgáljon.”

0 HOZZÁSZÓLÁS