Új évad, változatlan felállás: mérlegen a magyar belpolitika
Az Országgyűlés őszi ülésszakának megnyitásával kezdetét vette egy új évad a magyar belpolitikában. Az alábbiakban a kormánypártok és az ellenzék kommunikációját vizsgáljuk a Sargentini‑jelentés elfogadását követően, majd a jövő tavaszi EP‑választás magyarországi esélyeit elemezzük uniós kitekintéssel.
Viharosra sikeredett a magyar Országgyűlés őszi ülésszakának évadnyitója. A Sargentini‑jelentés elfogadása muníciót adhatott volna az ellenzéknek, hogy a megsemmisítő áprilisi vereség óta először fogást találjon a kormányon. A hangerővel nem volt baj: az ellenzék szónokai egymást harsogták túl. Kritikájukból éppen csak a választók által megragadható tartalom hiányzott, mint 2010 óta oly sokszor. Az i‑re a pontot most is Gyurcsány Ferenc tette fel, érdektelenségbe fulladt ellenállási felhívásával.
A Fidesz, kihasználva ellenfelei hibáját, könnyedén tudta a maga javára fordítani a magyarországi demokrácia állapotát kifogásoló Sargentini‑jelentést. Az ellenzék nagy része, magára húzva a hazaárulás vádját, megszavazta a balos zöldpárti holland képviselőnő előterjesztését, beleállva abba a közvélemény előtt megnyerhetetlen vitába, hogy a jelentésben megfogalmazott bírálatok az országot, vagy annak kormányát marasztalták el.
Sargentini felületes vádpontjai esélyt sem adtak arra, hogy szakmai vita folyjon a magyarországi demokrácia állapotáról. A reformáció korának hitvitázó irodalmát idézi fel a dogmatikus meggyőződés, amivel a holland képviselőnő pallost ragadott az általa vélt elvonatkoztatott igazság érdekében. Tények, észérvek felsorakoztatása helyett frázisokat pufogtatott, súlyos tárgyi tévedésekkel hiteltelenítve mondanivalójának érdemi részét.
A magyar ellenzék ebből a politikai vádiratból eleve nem profitálhatott, hiszen az a brüsszeli elefántcsonttoronyban íródva, végképp nem a magyar választó szemszögéből fogalmazta meg a kormányzat bírálatát. Az eset meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar ellenzéket a jelenlegi holtpontról aligha fogja kimozdítani külföldi elvbarátaik támogatása, saját erőből megvalósított politikai innováció nélkül esélytelenek maradnak a kormányzó pártszövetséggel szemben.
Az Európai Parlamentben lezajlott vita és annak budapesti visszhangja megadta a jövő tavaszi EP‑választás kampányának alaphangját. A Fidesz szándékainak megfelelően továbbra sem a belpolitikai témák uralják a közbeszédet. Az ellenzék menetrendszerűen elhangzó vádjai az országban burjánzó korrupcióról, az egészségügy és a közoktatás tarthatatlan állapotáról nem találnak visszhangra a választók nagy többségénél.
A politikai mondanivaló hétköznapivá tétele, amiben a kormányzati kommunikáció látványos eredményeket tud felmutatni, egyáltalán nem megy az ellenzéknek. Ráadásul a hisztérikus demokráciaféltés kilencvenes évekből itt felejtődött mantrája elvétve sem találkozik az átlagos magyar választó valóságérzékelésével. Megtetézve mindezt a szervezetileg széttagolt ellenzék hitelességi deficitjével, jól látható, hogy a Fidesznek jelenleg nem a belpolitikában vannak az igazi ellenfelei.
A 2019‑es EP‑választás kampánya rendhagyónak ígérkezik, hiszen az eddigi voksolások alkalmával a pártok Európa országaiban, így Magyarországon is, általában belpolitikai témák kapcsán feszültek egymásnak. Magyarország csatlakozása óta most először lesz a kampány fő témája egy összeurópai kérdés: a migrációs válság kezelése. A kormány már a válság kiéleződése, 2015 óta napirenden tartja a témát, az ellenzéki pártok pedig azóta sem tudnak fogást találni rajta.
Jövő tavasszal már negyedik alkalommal mérkőznek meg a magyarországi pártok az európai parlamenti mandátumokért. Mindhárom eddigi választást nagy fölénnyel nyerte a Fidesz, 2009‑ben és 2014‑ben a KDNP‑vel pártszövetségben. A 2004‑es EP‑választáson az MSZP 1990 utáni történetének első komoly zakóját kapta, a vereség nagyban hozzájárult Medgyessy Péter akkori miniszterelnök néhány hónappal később bekövetkezett bukásához.
2009‑ben a választók elsöprő többsége utasította el a kisebbségben kormányzó MSZP‑t és csendestársát, az SZDSZ‑t. A szabad demokraták bomlási folyamata ettől kezdve gyorsult fel igazán, és a szocialisták is ekkor veszítették el nagypárti helyzetüket. Ezzel szemben 2014‑ben a választók abszolút többsége biztosította támogatásáról a kormányzó Fidesz–KDNP pártszövetséget. Ráadásul a 2014‑es választás eredménye elmélyítette a balliberális ellenzéki pártok szervezeti megosztottságát, aláásva az MSZP vezető szerepét a baloldalon.
Az előrejelzések újra a Fidesz elsöprő győzelmét vetítik előre jövő tavaszra, és 2014‑hez hasonlóan megismétlődhet az ellenzéki pártok roncsderbije is. A választás valódi tétje ennek megfelelően nem is értelmezhető a magyar belpolitika összefüggésében. Az európai erőviszonyok átrendeződése egy új, határozottabban jobboldali irányt szabhat a kontinensnek. A Sargentini‑jelentésről szóló szavazás jól mutatta, hogy a törésvonal immár a papíron jobbközép Néppárton belül húzódik. Ha az EP‑választáson igazolódik az utóbbi európai választásokra jellemző tendencia és a fősodorral szemben kritikus jobboldali pártok növelni tudják erejüket, az politikai földrengést idézhet elő az Unióban.
A Macron politikájával szemben álló Orbán–Salvini‑tengely ma valóban leképezi a kontinens fő politikai törésvonalát. A jövő tavaszi választás legfőbb tétje az, hogy a Magyarországot most még szégyenpadra kényszerítő erőviszonyok a visszájukra fordíthatók‑e. Ennek elmaradása sem jelent nemzeti tragédiát – legfeljebb az Unióval folytatott viták tartóssá válását, a siker azonban a középkor óta nem látott kedvező európai csillagállást idézhet elő Magyarország és a magyar nemzet számára.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2018/21. számában.
