A magyar külpolitika változó Európa-képe: az Európai Unió a nemzeti érdekérvényesítés eszköze

Kolek Zsolt 2019. augusztus 17., 15:13

A magyar közgondolkodásban, de még a külpolitikában is, egészen a közelmúltig lényegében hiányzott a gyakorlatias Európa-kép. Egyfelől a nemesi ellenállás szülte bezárkózás, másfelől a modernizációs toposzból eredő szolgalelkű megfelelni vágyás akadályozta a pragmatikus Európa-kép meggyökeresedését. Az elmúlt években lényegi elmozdulás történt abba az irányba, hogy Európában végre a nemzet boldogulásának eszközét lássa a magyar diplomácia.

Fotó: MTI

Változó tartalommal és mondanivalóval, de

gyakorlatilag a 16. század óta határozza meg a magyar politikát a kuruc-labanc szembenállás, amely lényegesen befolyásolta a magyar közgondolkodás viszonyulását Európához is.

A középkori magyar állam bukása után az önálló magyar államiság újrateremtésén munkálkodó kis- és középnemesi párt és a jórészt Habsburg-párti főrendek évszázados vetélkedése kevés teret hagyott a pragmatikus Európa-képnek. A kevés kivételek egyike volt a „két pogány közt, rész hazában” reálpolitikában gondolkodó Bethlen Gábor.

A történelmi középosztály útja a zsákutcáig

Nem a reálpolitika vezette a Habsburg-ellenes felkelések ikonikus alakjait: Rákóczit vagy Kossuthot, a Habsburgokkal 1867-ben kötött kiegyezés már sokkal inkább számított reálpolitikai lépésnek. A soknemzetiségű Magyarországon a magyar szupremácia megőrzésének fejében a köznemesi párt egy része „szögre akasztotta” 48-as elveit. Éppen csak követte korábbi gyakorlatát, kényelmesen bezárkózva politikájához legfeljebb önigazolásokat keresett, álláspontját nem tartotta szükségesnek az európai közvélemény előtt is megvédeni. Így történhetett, hogy

Magyarország korábbi kedvező megítélése az európai közvélemény előtt a 19-20. század fordulójára a visszájára fordult: Trianonban ennek a csőlátásnak fizettük meg súlyos árát.

A trianoni diktátum az ország feldarabolása mellett egyszersmind a fél évezrede elvesztett nemzeti szuverenitás visszaszerzését jelentette. Mindez azonban aligha garantálta, hogy a túlterjeszkedő utódállamok ellenséges gyűrűjében az újjászülető magyar külpolitika érdemi mozgástérrel rendelkezett volna. A kormányrúdnál lévő, még a dualizmus korában szocializálódott politikai elit együtt sodródott az országgal a még az elsőnél is tragikusabb második világégésbe.

Ne legyenek illúzióink, a történelmi középosztály zsákutcába vezette Magyarországot, amely 1945 után újra hosszú évtizedekre elveszítette szuverenitását.

A balliberálisok ájult Nyugat-imádata is csődhöz vezetett

A Szovjetunió csatlósaként létező magyar pártállam az elveszített szuverenitást a kuruc hagyományok pajzsra emelésével igyekezett pótolni, önmagát a nemzeti szabadságküzdelmek győztes befejezőjének állítva be. Ennek álságosságát mutatja, hogy amiként a Tenkes kapitánya a labancokat, úgy kergette el az ország népe 1956-ban Sztálin legjobb magyar tanítványait.

Kádár és a korszakra jellemző technokrata értelmiség megtanulta 1956 leckéjét: a Kelethez láncolt, Nyugatra vágyó magyar társadalomnak felszolgálta a gulyáskommunizmus illúzióját.

A modernizációs toposz, a Nyugat utolérése, amely a Kádár-kori technokrata elit délibábja volt, átöröklődött az államszocialista kísérlet bukását követő időkre is

– mankót kínálva a balliberális elitnek, amelyben egymásra talált az egykori demokratikus ellenzék és a reformer jelzőt elkoptató posztkommunista technokraták.

A rendszerváltást követő évek elhozták az ájult, kritikátlan Nyugat-imádatot, amelyhez az elsődleges szellemi muníciót a balliberális értelmiség öngyarmatosító logikája szolgáltatta.

Mindez áthatotta a magyar külpolitikát is, amely éltanulóként igyekezett megfelelni az Európától jutalomként felkínált integráció feltételeinek. Ebben a keresztmetszetben az európai integráció nem eszköz volt a nemzet boldogulására, hanem maga a beteljesülés. Az Európai Unióhoz való csatlakozást követő évek gazdasági hanyatlása szétrombolta a balliberális elit által táplált illúziókat.

Az Európai Unió csak eszköz, nem a beteljesülés

A 2010-es kormányváltást követően fokozatos hangsúlyeltolódás következett be a magyar külpolitikában.

A magyar diplomácia egyre bátrabban vállalt konfliktusokat az uniós intézményrendszerrel – felismerve azt, hogy a nemzeti érdek határozott képviselete jóval nagyobb mozgásteret biztosít, mint a szolgalelkű megfelelési kényszer. Orbán Viktor ennek köszönhetően válhatott az európai politika egyik meghatározó szereplőjévé, mindezt úgy, hogy ez nem következik egyenesen az ország súlyából.

Az elmúlt évek magyar diplomáciai gyakorlatának a legnagyobb erénye, hogy a nemzeti érdekek képviseletét összekötötte a közép-európai szövetségkereséssel.

Noha továbbra is belső ellentmondások terhelik a visegrádi együttműködést, mára a V4-ek mindegyike felismerte, hogy a közép-európai összefogás a brüsszeli alkukban milyen fontos adu a nemzeti érdekérvényesítésben. Ebből következően ma már jóval nagyobb az esély arra, hogy a visegrádi országok szoros együttműködése túléljen egy-egy esetleges kormányváltást a tagállamokban.

Várható-e pragmatikus fordulat az Unió politikájában?

A tavaszi európai parlamenti választás nem hozott földindulásszerű változást az európai politika erőviszonyaiban – így a magyar kormánypártok által remélt erőeltolódás sem következett be. Ennek dacára a Fidesz szavazataival dőlt el a ciklus egyik legfontosabb személyi döntése: Ursula von der Leyen bizottsági elnökké választása.

A magyar kormányfő és az Európai Bizottság jövendő elnökének augusztus eleji találkozója leginkább abból a szempontból érdekes: várható-e a következőkben pragmatikus fordulat az uniós döntéshozók politikájában?

Az Unió a Juncker-adminisztráció idején vitáktól volt hangos, a tagállamok érdekeit nem sikerült összehangolni, amelynek látványos következménye lett a Brexit.

Ursula von der Leyenre az a feladat vár, hogy az európai egységet erősítse, összehangolva a tagállamok érdekeit. Mindez azt a várakozást erősíti, hogy a következő években az európai döntéshozók pragmatikusabb politikát folytassanak a közép-európai államok irányába is.

Az írás megjelent a Magyar7 2019/33. számában.                     

0 HOZZÁSZÓLÁS