Hadijátékon mutatják be az 1849. március 5-ei szolnoki csatát

A város központjában, a Kossuth téren "vívják újra" március 3-án, szombaton a korhű felszerelésben és eszközökkel megjelenített ütközetet, amelyben a magyar honvédsereg 1849. március 5-én sikerrel kiszorította az osztrák haderőt a városból. A csatában 160-170-en vesznek részt lovas katonaként, gyalogosként valamint tüzérként - mondta el a szervezők nevében Udovecz György, a "Szolnok" Magyar Királyi Honvéd Hagyományőrző Alapítvány elnöke az eseményt beharangozó szolnoki sajtótájékoztatón.

A látottakról a nagyközönség mindvégig szakszerű tájékoztatást kap Kedves Gyulától, a történelmi korszakot avatottan ismerő hadtörténésztől - tette hozzá. A harcolókat a magyarok mellett cseh, lengyel és osztrák katonai hagyományőrző szervezetek tagjai testesítik meg. A 60-70 percig tartó ütközet látványosságát puskák, ágyúk és pisztolyok tüze, lovasroham valamint karddal való parázs összecsapások garantálják. Új elemként a katonai ismeretek bővítésére ízelítőt adnak abból, hogy milyen kiképzést kapott a gyalogság, a tüzérség és a lovasság a 1800-as évek első felében.

Szalay Ferenc polgármester arról beszélt, hogy a város folyamatosan ápolja az 1848-49-es forradalom és szabadságharc azon helyi történéseit, amelyekre méltán lehet büszke a magyarság. A dicsőséges tavaszi hadjárat nyitányát jelentő szolnoki csata az elmúlt másfél évtized alatt az ország egyik legnagyobb hadijátékává vált, a rendezvényt minden alkalommal élénk érdeklődés kíséri - jegyezte meg.

A hadtörténelmi visszapillantás szerint 1849 tavaszán a Damjanich és Vécsey tábornokok vezette honvédseregek a Szolnokot megszállva tartó császári Karger-dandár ellen indítottak erőteljes támadást. A két oldalról csatába induló magyarok ágyúrohama a szolnoki indóháznál söpörte el az ellenállást. Az ütközet végén a honvédek a Zagyva folyóba szorították az ellenséget, és számos hadifoglyot ejtettek.

"E nagyszerű ütközet részletei most kezdenek egyenként tudomásunkra jőni. Az ellenségnek eddigelé összeszedett halottai száma ezernyolcszázkilencvenre megy. Ide nem érthetve azokat, kik a Zagyvába vesztek. Sebesülteit, mint ezt szemtanú megszámlálta, háromszáz szekéren vitték be Pestre. Most tartson Windisch-Graetz uram Te Deum laudamust. Azon ágyúit, miket meg nem menthetett, az ellenség a Tiszába hányta. Az elfoglalt fegyverekből Damjanics egy egész pionier zászlóaljat s két más ezredet fölfegyverezett.

Az ellenség elannyira bevehetlen pontnak tartotta Szolnokot, hogy mint az elfogott napiparancsból kitűnik, minden tőlünk elfogott tisztet azonnal főbe lövetni rendelt. Ez mégis borzasztó elbízottság. Itt többet vesztett az ellen holtakban, foglyokban és sebesültekben négyezer embernél. A mieink közül százhatvanhárom lett csataképtelen. Hatvankettő egyedül a harmadik zászlóaljból, melynek első colonne-ját Gyurmán Sándor, a Közlöny szerkesztőjének testvére vezette. A csata után Damjanics megállt levett föveggel a harmadik zászlóalj előtt. "Fiaim, úgymond, kevesebben vagytok, mint ezelőtt fél nappal, megérdemlenétek mindnyájan, hogy tisztekké legyetek, úgy viseltétek magatokat; de hol lenne akkor nekem a harmadik zászlóalj!" A legénység éljent kiáltott rá.

Egy elfogott tiszt beszéli, hogy egy oly rohamot látni, mint a harmadik zászlóaljé, irtózatos, azok a szikrázó szemek, azok a megölő arcok s a szuronyok ellenállhatlan döfései, leírhatatlanok. Egy megsebesült lengyel őrnagy így szólt rólok: "Én sok és nagyszerű csatákban voltam. Voltam a lipcsei ütközetben, részt vettem az oroszországi táborozásban, küzdöttem Osztrolenkánál, de oly viadalt, mint itt, nem láttam sehol. Ismertem Napóleon veteránjait, az ancienne garde-ot, a lengyel lándzsásokat, de ezek túltesznek rajtok. Az valami emberfölötti, valami neme a szent dühnek, amellyel ezek az ellenségre, a halállal szembe rohannak." Tisztelve legyen emléketek! A szolnoki halottak között találtak egy vasas tisztet, kinek egy karddöféssel úgy volt keresztülszúrva a mellvasa, hogy a kard hegye a hátán ütött ki, s azonfelül egy vágással a süvegén keresztül a feje az arccsontig kettéhasítva. Ilyen nyomokat hagy maga után a huszár keze.

Az ellenségnek ez kemény lecke volt, melyből megtanulhatta, hogy kell elbíznia magát? Vajon nem fog-e most Windisch-Graetz Te Deum laudamust tartani?"  (Jókai Mór: A szolnoki csata)

A szolnoki csata jelentősége elsősorban abban áll, hogy bebizonyosodott: a frissen szervezett zászlóaljakból felállított magyar sereg hazafias lelkesedése és elszántsága többet ért az osztrák haderő horvát határőreinek és császári vadászainak tapasztaltságánál.