Fedezzétek fel és ismerjétek el Isten nagyságát!

Fohász: Kegyelem néktek és békesség, Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól!
Az új esztendő első napján köszöntelek titeket az Úr Jézus szavaival: Higgyetek Istenben és higgyetek énbennem. Az én békességemet adom nektek, ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen. Ámen. (Jn 14,1-27)

Textus: Az az ige, amelynek alapján Isten újévi üzenetét tolmácsolni kívánom az Õ Lelke segítségével, meg van írva a Zsoltárok könyve 105. részének az 1-5-ig terjedő verseiben: „Magasztaljátok az Urat, hívjátok segítségül az ő nevét, hirdessétek a népek között az ő cselekedeteit! Énekeljetek néki, zengedezzetek néki, beszéljétek el minden ő csodatételét. Dicsekedjetek az ő szent nevével; örvendezzen azoknak szívük, akik keresik az Urat. Kívánjátok az Urat és az ő erejét; keressétek az ő orcáját szüntelen. Emlékezzetek meg az ő csodáiról, a melyeket cselekedett; jeleiről és az ő szájának ítéleteiről.”

Szeretett Testvéreim! Van-e időszerűbb tennivalónk az év első napján, mint amire ez az ünnepi zsoltár biztat: Fedezzétek fel és ismerjétek el Isten nagyságát! A hívő ember ilyenkor nem a jövőt firtatja – ezt Isten bölcsen eltakarta előlünk – , hanem felkészül rá. Mert embert próbáló eseményekre az előttünk levő esztendőben is számítanunk kell. A mi ősi ellenségünk a bűn és a halál a jövőben sem fog veszíteni erejéből. Lehet elrejteni félelmünket, lehet lebecsülni az ellenség erejét, de győzni csak az tud, aki egy az ellenségnél is hatalmasabb szövetséges oltalma alatt harcol. „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?!” – emlékeztet Pál apostol a rómaiakhoz írott levelében. A félelmetes és ismeretlen jövő felé csak Atyánk kezét fogva indulhatunk el. Ezért újév napján „örüljön azoknak szíve, akik keresik az Urat!”

A felolvasott néhány igevers felszólítások egész sorát foglalja magában. Azonban vegyük észre, hogy Isten népének állandóan ösztökélésre van szüksége, mert rest a szíve Isten nagyságának a felismerésére, elismerésére és megvallására. Ez a restség pedig tragédia. Ha hitünk nem tud felnőni Isten nagyságához, elkerülhetetlenül félelem és bénultság lopakodik szívünkbe. Már előre meghátrálunk az emberfelettinek tűnő feladatok előtt és cinikus megállapításokkal próbáljuk megmagyarázni langymelegségünket vagy passzivitásunkat, sokszor mondván: ilyen a mai világ, ilyenek az emberek, nem érdemes becsületesnek lenni, vagy miért csak én tegyek valamit gyülekezetemért, egyházamért, a társadalomért? Röviden – ahogy az apostol írja: „Együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk!” (1Kor 15,32) Józannak, realistának gondoljuk magunkat, pedig kicsinyhitűségünkről teszünk tanúságot. Emlékezzünk csak: Bár a szélvihar nagyon is reális veszedelem volt, Jézus mégis azt mondta a remegő tanítványoknak: „Mit féltek ti kicsinyhitűek?” (Mt 8,26) Akadnak hívő emberek is, akik féltik Istent a mai világtól, holott Isten nem lett kisebb, csak az emberek hite zsugorodott össze. És nem Istennek, hanem nekünk van szükségünk az Õ magasztalására. A zsoltár sem Isten dicsőségszomját igyekszik kielégíteni, hanem Isten népét szeretné felrázni kicsinyhitűségéből.

Testvéreim! Azzal a tudattal léphetünk az új évbe, hogy Isten hatalma nem fogyatkozott meg és nevének értéke nem változott. Továbbra is övé a föld és annak minden lakója. De üresen kongók és semmitmondók lesznek számunkra a zsoltár emelkedett sorai, ha nem vesszük észre, hogy Isten nagysága rejtett nagyság, és igazi méreteit egyedül a hit képes felismerni. „Elmélkedjetek minden csodatetteiről!” – int bennünket a zsoltár. A zsoltár további verseiből kitűnik, hogy az elmélkedés tárgyául ajánlott csodatetteken az egyiptomi szolgaságból történt szabadulás és a megígért új haza elfoglalásának nagy történelmi eseményeit kell értenünk. Izráel népe ezekből értette meg, hogy az emberiség életét nem a vak végzet, hanem Isten történelemformáló hatalma irányítja. Ezek tanúskodtak számukra arról, hogy Istennek terve van, mégpedig kegyelmes terve ezzel a világgal, amelyet akadályokat legyőző törhetetlen hűséggel valósít meg. Ezekről emlékeztek a késői utódok is,mert ha az idők meg is változtak, tudták, hogy Isten nem változott meg.

Mi az emlékezés fonalát már tovább szőhetjük, mint Izráel népe. Isten „jelei” és „csodatettei” tovább folytatódtak, és Jézus Krisztus történetében jutottak a csúcspontra. Nekünk mindenekelőtt Jézus halálára és feltámadására kell emlékeznünk, mert Isten nagyságára és történelemformáló hatalmára innen hull a legtisztább fény. A kereszt látszatra Isten gyengeségéről tanúskodik, hiszen azt ölték meg a kereszten, aki Isten akaratát képviselte és cselekedte közöttünk. A feltámadás felől nézve azonban kiderül, hogy a kereszten Isten hosszútűrő szeretete indítására rejtette hatalmát a gyengeség látszata alá, mert nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen. Ebben a különös ellentmondásban pillanthatjuk meg Isten hatalmának igazi nagyságát és dicsőségét. Ahogyan Pál mondja: „Isten erőtlensége erősebb az embereknél.” (1Kor 1,25). A nagy és hatalmas Isten mindenekelőtt szeretet. Aki erről elfeledkezik, menthetetlenül meg fog botránkozni Istenben, és nem lesz képes bekapcsolódni Isten magasztalásába.

Amikor tehát az esztendő fordulóján eszünkbe jutnak az elmúlt hónapok kicsi és nagy horderejű, szomorú vagy örvendetes eseményei, emlékezésünknek vissza kell nyúlnia mindahhoz, amit Isten tett értünk a Jézus Krisztus által. Innen kell kiindulnunk, hogy helytálló következtetésekre jussunk. Jézus Krisztus egyszerre „jele” Isten félreérthetetlen ítéletének minden bűn felett, de ugyanakkor felfoghatatlan kegyelmének is minden bűnös iránt. Ha ebben a megvilágításban nézzük az eddig megtett utat, a prófétával együtt kell megvallanunk: „Az Úr kegyelme, hogy még nincsen végünk!” (Jer.Sir 3,22) Az Isten ítéletét ismerő és alázatosan elfogadó ember zúgolódás helyett most már bőségesen talál okot Isten magasztalására. Hálás magáért a puszta tényért, hogy megérhette az újévet. Hálás családjáért népéért, gyülekezetéért, egyházáért. S mindezeken túl hálás azért, hogy az evangélium most is hangzik ebben a világban.

De nemcsak a megtett, hanem a még előttünk álló út is Isten ítélete és kegyelme alatt fog állni. Ezért figyeljünk a zsoltár szavaira: „Kívánjátok az Urat és az ő erejét; keressétek az ő orcáját szüntelen!” Újév napja rádöbbent bennünket az időhöz kötöttségünkre, a múló idő viszont a történelem folyamának részévé tesz minket. Jövőnk, életünk, sorsunk attól függ, hogy mihez, vagy inkább kihez ragaszkodunk, esetleg mivel szegülünk szembe. Számolnunk kell azzal, hogy Isten a következő évben sem fog minden utunkra elkísérni – minden óhajunkat, kívánságunkat teljesíteni. Õ a jövőben is ítélő és kegyelmes Isten marad. Megítéli hamis útjainkat, s talán nem fogja még tőlünk megvonni kegyelmét, az újrakezdés lehetőségét. Nincs tehát sürgősebb tennivalónk az újév napján, mint Isten útjainak irányában mozdítani életünket. Merre vezetnek az ő útjai? Efelől nem lehet semmi kétségünk. „Én vagyok az út, igazság és az élet” – mondta Jézus. Õ pedig a szolgáló szeretet útját járta. Ezen az úton minden bizonnyal velünk lesz „az Úr, és az Õ ereje”.

Ezenkívül a jövőben is feladatunk marad Isten nevének hirdetése. El kell mondanunk embertársainknak, hogy milyen erőt és szeretetet találhatnak Istenben. Bizonyítanunk kell életünkkel, szolgálatunkkal, hogy mi magunk is meg tudunk alázkodni Isten ítélete alatt és meg tudunk újulni kegyelméből, mert megismertük az Õ nagyságát az emberek iránti szeretetében.

A mi Istent magasztaló zsoltárunknak újév napján még csak a kezdő hangja hangzott el. De hogy a dallam Isten magasztalását vagy gyalázatát szolgálja-e, azon fog múlni: Lesz-e bátorságunk Isten igaz nagyságára, hosszútűrő szeretetére rátenni életünket és szolgálatunkat. Ámen.