Emlékeim Bauer Győzőről

Az utca túlsó felén állt a Csehszlovák Tudományos Akadémiai Farmakológiai Intézetének hatalmas épülete, ahonnan a kutatók a mi menzánkra jártak ebédelni és olykor vacsorázni is. Az egyik vacsoránál magyar beszédre lettem figyelmes: az asztalnál egy 25 éves korú férfi egy negyvenes éveiben járó, kissé kopaszodó férfival beszélgetett – magyarul. Miután befejeztem a vacsorát, megálltam az asztaluknál és köszöntöttem őket. Igazából meg sem lepődtek, hogy Prága közepén valaki magyarul szól hozzájuk. Ekkor ismerkedtem meg Bauer Győzővel, aki aspiránsként dolgozott a Farmakológiai Intézetben, beszélgető társa pedig egy szegedi kutató volt, aki vendégségben járt Győzőéknél.

Ezután szinte naponta összefutottunk, majd bejáratos lettem a laboratóriumba is, ahol kísérleti állatok egész serege szolgálta a tudományos kutatómunkát: macskák, nyulak, tengeri malacok. Némelyikük fejét elektródákból összeállított korona ékesítette: így mérték az agyi áramokat, amikor különböző ingerület-átvivő anyagokat fecskendeztek beléjük vagy a simaizmaik idegeinek reakcióit figyelték papaverin és más vegyületek hatására.

Bauer Győző részt vett a prágai Ady Endre Diákkör (AED) munkájában is. Gyakran tartott ismeretterjesztő előadásokat a cseh fővárosban tanuló magyar egyetemistáknak, de bekapcsolódott az AED irodalmi színpadának a tevékenységébe és egyik alapítója volt a Homokóra néven elhíresült irodalmi lapnak, amely persze afféle szamizdat volt és nagyon egyszerű módon sokszorosítottuk: 4-5 indigóval kétszer-háromszor legépeltük a verseket, elbeszéléseket és egyéb szövegeket.

Bauer Győző 1969-ben „túlesett” első tudományos fokozatán: megvédte kandidátusi értekezését. Még két évig Prágában dolgozott, és bár marasztalták, ő úgy gondolta, hogy ideje lenne visszatérni a szülőföldre. Ebben megerősítette őt az a körülmény is, hogy megismerkedett egy csinos, rokonszenves lánnyal, Fischer Edittel, aki közgazdaságtant és szociológiát végzett Pozsonyban. Győző mesélte el megismerkedésüket. Budapestről utazva egy kupéba szállt be, ahol Edit ült, de addig még sosem találkoztak. Az utazás folyamán beszélgetni kezdtek, majd Pozsony előtt telefonszámot cseréltek. Edit leszállt, Győző pedig tovább utazott Prágába. Ezután több telefonhívás következett, majd személyes találkozások egész sora. Edittel is Prágában ismerkedtem meg.

Aztán úgy hozta a sors, hogy amikor én is visszakerültem Pozsonyba és az SZTA Polimer Intézetének a munkatársa lettem ismét csak naponta találkoztunk, mivel Győző munkahelye, a Kísérleti Gyógyszerkutató Intézet is abban az épületben volt, ahol a mienk. Munka után olykor kispályás focimeccseket rendeztünk és akkor döbbentem rá, hogy Győző nemcsak a kutatómunkában, hanem a futballban is remek teljesítményre képes.

Később pályaelhagyó lettem és már ritkábban találkoztam Győzővel. Az 1989-es rendszerváltást követően aztán ismét szinte hetente összejöttünk. Akkoriban szerveztük a Csehszlovákiai Magyar Tudományos Társaságot, amelynek elnöki tisztét csak azért nem vállalta el, mert közben ő lett a Kísérleti Gyógyszerkutató Intézet igazgatója. Viszont sokat ügyködött azért, hogy más felvidéki magyar tudósokat és kutatókat is bevonjon a társaság munkájába. A legfontosabb feladatnak a leendő magyar egyetem tervezetének és működési feltételeinek a megfogalmazását tekintettük, miután nyilvánvalóvá vált, hogy politikusainknak ezt a parlamentben nem sikerül keresztülvinniük. Akkor még Komáromi Jókai Egyetem volt a projekt neve, és szomorúan láttuk, hogy az önállóvá vált Szlovákiában és a Mečiar vezette kormányok alatt a magyar egyetem elindítására egyre kevesebb az esély. Győző azonban nem így gondolta, és amikor 1998-ban az MKP is kormánytényezővé vált időben tudott lépni néhány társával és 2004-ben megkezdődhetett az oktatás a Selye János Egyetemen.

1991 és 1996 között egy nehéz feladatot vett a vállára. A Csemadok országos elnökévé választották és úgy gondolta, hogy a kutatóintézetben szerzett vezetői tapasztalatait egy társadalmi szervezet élén is kamatoztatni tudná. Az országban bekövetkezett zord politikai klímában azonban erre kevés lehetősége adódott. Elnöki minőségében az én főnököm is lett, hiszen akkoriban a Csemadok hetilapjának, az A Hétnek a főszerkesztője voltam, így közelről láthattam azokat az iszonyatos erőfeszítéseket, amelyekkel megpróbálta az anyagi támogatásától megfosztott közművelődési és társadalmi szövetség működőképességét megtartani. Akkoriban többször is mondta nekem, hogy a lehetetlenre vállalkozott és ezért sem indult már újra az elnöki tisztség elnyeréséért. Mečiarék a tudományos akadémia intézeteit is „megreformálták”, ami igazából azt jelentette, hogy még nehezebbé váltak a kutatás feltételei és sok tehetséges fiatalt elriasztottak a tudományos munkától.

Bauer Győző élete utolsó pillanatáig elsősorban tudós volt. Nyugdíjasként is bejárogatott a pozsonyi intézetbe, és új témákat is talált magának. Amikor 2003 és 2007 között Szlovákia törökországi nagyköveteként szolgált Ankarában, pihenésképpen a tudományos kutatásainak az eredményeit rendezgette. Egyszer bevallotta, hogy szívesebben ment volna Tokióba, mert Japánt elég jól ismerte még a korábbi időkből és bizonyára hasznosabban és eredményesebben tudta volna végezni a diplomáciai munkáját. Ez a Japán iránti rajongás Kinga lányát is „megfertőzte”, hiszen ma már tökéletesen beszéli a japán nyelvet.

Most, amikor e sorokat pötyögöm a számítógépbe tudatosul bennem, hogy Győző barátom örökre elment közülünk. Ötven éve, hogy először találkoztunk és a halálhír hallatán hirtelen leperegnek előttem az emlékképek. Mérhetetlen szomorúság, amit érzek. Drága barátom nyugodj békében.