Egy kamaszfiú kényszerű utazásai
A második világháború utolsó hónapjainak ritkán emlegetett és mindmáig kevéssé feldolgozott magyar vonatkozású esemény-sorozata volt a tizenéves, még nem sorköteles magyar fiúk erőszakos utaztatása Németországba.
Akkor már a nyilasok voltak az élet és a halál urai Magyarország nyugati területein és a haza védelme jegyében összeterelték és vagonokba kényszerítették a levente kiképzésben részesített fiatal legénykéket és fegyveres őrök felügyelete alatt Ausztrián át Németországba hurcolták őket. A zűrzavaros körülmények között sem kiképzést, sem tisztességes ellátást már nem kaphattak, de ha éheztek, csak életük kockáztatásával juthattak egy kis krumplihoz, marharépához vagy komiszkenyérhez.
A Felvidék számos településéről szakítottak ki családjukból tizenéves gyerekeket, akik csak annak köszönhették életben maradásukat, hogy a szülői háznál már nagyon korán megtanultak dolgozni, önmagukkal törődni. Ha nem a világ legvéresebb háborújának utolsó hetei és hónapjai zajlottak volna éppen, talán egy jópofa kalandnak is tűnhetett volna mindez. Vagy beillett volna egy magyar kereskedelmi csatorna épp most futó Survivor showjába is. Pedig akik ezt akkor átélték és túlélték egészen másként látták.
Tájainkon is született már egy-két olyan könyv, amely a magyar leventék horrorisztikus utazását és sorsát igyekezett bemutatni az utókornak.
A ma 88 éves Kántor Zoli bácsi először egy riportban beszélt kolléganőnknek az 1945 februárja és novembere közötti eseményekről. De Vida Juli jó érzékkel felismerte, hogy ebben a „sztoriban” több van egy lapban közölhető cikknél, ezért több alkalommal, sok-sok órán át elbeszélgetett Zoli bácsival, aki aztán nemcsak a németországi marhavagonos utazásról, a kalandos hazaérkezésről mesélt, hanem beleszőtte életének későbbi szakaszait is és ebből lett egy könyv, amelynek címe ugyan az 1945-ben történtekre utal: Messzi idegenben – Egy felvidéki levente története, de szó van benne azokról az esztendőkről is, amikor Zoli bácsi asztalosként, gépkocsivezetőként dolgozott.
A könyvet Kántor Zoltán fia, Kántor Olivér „szponzorálta”, és azért tartotta fontosnak megjelentetni, hogy szolgáljon tanulságul és okulásul a mai fiataloknak. Hogy a mai magyarok is emlékezetükben tartsák mindazt a borzalmat és értelmetlen szenvedést, amelyet egy ordas korszak ordas eszméi okoztak az egyszerű, a szülőföldjüket szerető, azért mindvégig dolgozni kész embereknek.
A vásárúti könyvbemutatóra sokan eljöttek és érdeklődve hallgatták egykori földijük szinte hihetetlennek tűnő emlékeit. Az akkor elhurcolt hét fiúnak végül épségben sikerült hazatérnie, de itthon újabb megpróbáltatások vártak rájuk: a kitelepítés vagy a csehországi kényszermunka réme. Sajnos az ilyen történetek alapján nem készülnek filmek, pedig tele vannak drámával, tragédiával, szenvedéssel, de még humorral is, ami igazán életszerűvé és jól megformálhatóvá tehetné a rendezők és a színészek számára.