Államnyelvében él a többségi nemzet

A Ľubica Laššáková miniszter asszony által beterjesztett dokumentum a 2015. október 1. és 2017. szeptember 30. közötti időszakban vizsgálja a nyelvtörvény érvényre jutását, illetve esetleges megsértését. A jelentés az államigazgatás, a fogyasztóvédelem, a média és az oktatásügy területén értékeli a vizsgált időszakot, illetve fogalmaz meg ajánlásokat a törvény pontosabb betartására. A jelentéshez csatolt mellékletek a vonatkozó időszakban tételesen felsorolják az államnyelv használatát illető jogsértéseket.

A szlovák kabinet elé került jelentés ismételten bizonyítja, hogy az államnyelv védelméről szóló törvény szellemisége általánosságban diszkriminatív, szembe megy a polgári társadalom egyik legfontosabb jogelvével, miszerint a polgárnak van nyelve és nem az államnak. A jelentés, miközben a vizsgált területeken fölérendelten kezeli a szlovák nyelv használatát, addig a kisebbségi nyelvhasználat helyzete alárendelt marad. A kiforrott polgári társadalmak a pozitív diszkrimináció intézményét a szlovákiai gyakorlattal ellentétben a kisebbségeknek tartják fenn, azzal a céllal, hogy a kisebbségek megőrizhessék és fejleszthessék sajátosságaikat, így például a nyelvhasználatot.

Jó példa a nyelvi diszkriminációra, ahogy az államnyelv védelméről szóló törvény gyakorlatilag gúzsba köti a kisebbségek nyelvén zajló televíziós műsorszórást, mivel mellérendelt szlovák nyelvhasználatot követel meg. Figyelmet érdemel, hogy a kulturális tárca a jelentésben kitüntetetten foglalkozik az államnyelv érvényre jutásáról a médiában, s marasztalja el például a Gúta TV-t részleges, kizárólagos magyar nyelvhasználatáért egy adott műsorelemben. Ugyanez a minisztérium ügyet sem vet arra, hogy az állampolgárok adójából fenntartott közszolgálati médiumokban a magyar nyelv használatának lehetőségei messze elmaradnak a magyar nemzeti közösség arányától a szlovákiai össznépességen belül.

A jelentés 9. számú melléklete tételesen sorolja azokat az önkormányzatokat, illetve jogi személyeket, amelyek a vonatkozó időszakban elmarasztalhatóak voltak az államnyelv védelméről szóló törvény megsértése miatt. Az esetek többségében a kisebbségi nyelv elsőbbségét, ritkábban kizárólagosságát tüntetik fel a jogsértés tárgyaként. Kellő belátással érthető a kulturális tárca azon igyekezete, hogy a tájékoztatás, információközlés területén a Szlovák Köztársaság egyetlen, akár a többségi nemzethez tartozó polgára se találkozzon nyelvi diszkriminációval. Joggal merül fel viszont a kérdés, hol van az a lista, amely a kisebbségekhez tartozó polgárokat ért nyelvi diszkriminációt sorolja az információközlés és a tájékoztatás területén. Úgy hisszük, számos eset férne fel erre a listára.

A jelentés oktatásügyi fejezete olyan benyomásokat kelt, mintha a szlovák nemzetállam az elmúlt negyedszázadban, minden látszat ellenére, nem hullajtotta volna ki a tejfogait. Felidézi a kilencvenes évek oktatáspolitikai célkitűzéseit, a szlovák nyelv térhódítását erőszakosan keresztülverni szándékozó gyakorlatot. Amíg például a jelentéstevő magában a dokumentumban, illetve a 6. számú mellékletben elismeri, hogy a magyar tannyelvű óvodákban sok helyütt a gyerekek államnyelvi jártassága az anyanyelvükéhez fogható, külön hangsúlyozza, hogy a gyerekek egy része az államnyelvet nem megfelelő kiejtéssel használja. Az általános iskolák vonatkozásában a jelentés helyesen emeli ki, hogy a gyerekek államnyelvi készségei függenek a diákok családi hátterétől, s lakóhelyük etnikai viszonyaitól, de nehezményezi, hogy néhány diák a szlovák nyelvű szöveget csak a magyar nyelvű fordítást követően értette meg. Felrója, hogy a diákok egymás között a szlovák nyelv és szlovák irodalom órákon alkalmanként magyarul beszélnek.

Mindebből kiviláglik az a prekoncepció, hogy a szlovák nyelvnek valamennyi magyar diák számára már az iskolai beíratás pillanatában készségnyelvnek kellene lennie. Kérdés, hogy a jelentéstevőben vajon felmerült-e az Apponyi-féle oktatási törvény, amely a régi századfordulón a magyar állam támogatását a nemzetiségi iskolákban attól tette függővé, hogy a tízéves gyermek élőszóban és írásban is hibátlanul tudja kifejezni magát magyarul. A törvény hatása közismert, a szlovákságot véglegesen elidegenítette az ezeréves közös hazától.

A jelentés, az igazságnak megfelelően, nem vitatja el a magyar nyelvű közoktatásban dolgozó szlovák szakos pedagógusok erőfeszítéseit, szakmai eredményeit, de mélyen hallgat arról, hogy az államnyelvként, vagyis környezeti nyelvként oktatott szlovák a magyar diákok számára valójában idegen nyelv. Mindez olyan módszertani hátrányt okoz, amely valóban hátrányosan érinti a magyar diákok szlovák nyelvi készségeit.

Bár az elmúlt években érzékelhetően enyhültek a szlovák-magyar államközi kapcsolatok, s a hétköznapokban is oldódott a nyílt magyarellenesség, a dokumentum meggyőzően bizonyítja, hogy a nemzetállami paradigma csorbítatlanul fennmaradt.