Caesar átlépte a Rubicont
A Rubicont átlépő és később dictatori méltóságig emelkedő hadvezér karrierje Kr. e. 60-ban vett új lendületet, ebben az évben ugyanis sikerült kibékítenie Crassust és Pompeiust, akikkel hamarosan megalakította az első triumvirátust. A titokban szövetségre lépő politikusok abban egyeztek meg, hogy Kr. e. 59-ben Caesar foglalja majd el a consuli hivatalt, Gallia későbbi meghódítója pedig cserében földet osztott Pompeius veteránjainak, illetve kedvező adóbérleti lehetőségeket biztosított Crassus lovagrendi híveinek.
Consulatusát követően Julius Caesar – a többi triumvir közbenjárására – impériumot nyert Gallia római kézen lévő részén, illetve Illyriában, amit Kr. e. 55-ben Pompeius és Crassus további öt évre meghosszabbított. A Kr. e. 56-os lucai találkozón nyilvánosan is megerősített triumvirátus tehát egy ideig nagyszerűen működött, a birodalom három erős embere egyensúlyi állapotot tartott fenn, ám az évtized második felében ez a stabilitás örökre elveszett.
A szövetség sorsát az pecsételte meg, hogy Crassus Kr. e. 54-ben egy pártusok elleni hadjárattal akarta növelni tekintélyét, a kezdeti sikerek után azonban Carrhae mellett súlyos vereséget szenvedett, később pedig őt magát is tőrbe csalták, és meggyilkolták. A hadvezér Kr. e. 53-ban bekövetkező halálával a triumvirátus megszűnt, Caesar és Pompeius útjai pedig hamarosan elváltak, hiszen, míg az előbbi hadvezér Gallia meghódításával szerzett magának hatalmat és dicsőséget, addig az utóbbi államférfi a senatusszal lépett szövetségre. Kettejük konfliktusában az is közrejátszott, hogy Crassus halála után hamarosan Julius Caesar leánya, Julia is elhunyt, aki Pompeius feleségeként szintén fontos szereppel bírt a triumvirátus megszilárdításában.
A Kr. e. 50-es évek elejére tehát a két egykori triumvir viszonya egyre inkább megromlott, Caesar ideje pedig vészesen fogyott, hiszen a Crassus és Pompeius consulsága idején elnyert ötéves galliai impérium a végéhez közeledett. Megbízatása lejártával a hadvezérnek el kellett volna bocsátania seregét, és politikai pozíciója megtartása – például a consuli tisztség megpályázása – érdekében Rómába kellett volna utaznia. Caesar ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy hazatérése óriási kockázatot rejt magában, hiszen senatusbéli ellenségei minden bizonnyal perek tömkelegét zúdították volna a nyakába, nem is beszélve az esetleges gyilkossági kísérletekről. Gallia meghódítójának lényegében egyetlen „túlélési” lehetősége maradt: a Kr. e. 48-as év consulságának megpályázása oly módon, hogy impériumát 9 hónappal meghosszabbítja, és távollétében jelölteti magát e tisztségre, hiszen így hazatérésekor már immunitást élvezett volna.
Céljai eléréséhez Caesarnak Pompeius támogatására is szüksége volt, az egykori szövetséges azonban szembefordult korábbi triumvirtársával, és a senatusszal összefogva seregei elbocsátását és azonnali Rómába utazását követelte. A hadvezér tehát az Itáliát és Gallia Cisalpinát elválasztó Rubicon folyónál a szó összes értelmében válaszúthoz érkezett: ha engedelmeskedik, befolyását, de akár életét is elveszítheti, ellenkező esetben viszont fegyveresen lép fel az állam megdöntésére. A döntő pillanat Kr. e. 49. január 10-én érkezett el, amikor Julius Caesar az antikvitás történetíróinak tanúsága szerint az „Alea iacta est!”, vagyis „A kocka el van vetve!” felkiáltással úgy döntött, Fortuna és Mars döntésére bízza sorsát, és átlépte a Rubicont.
A hadvezér lépése a senatust és Pompeiust is váratlanul érte, a szélsebesen mozgó Caesar pedig villámgyorsan hatalmába kerítette Rómát, kiűzte a félszigetről egykori szövetségesét – akit állítólag az utolsó pillanatig igyekezett lebeszélni a háborúról –, majd villámgyorsan Hispániában termett, és megsemmisítette riválisa készületlen legióit. Megkezdődött a polgárháború utolsó előtti szakasza, mely során Pompeius sorsa már a Kr. e. 48-as pharszaloszi csata után megpecsételődött, három éven belül pedig az összes ellenfél vereséget szenvedett az állam megszervezésében is jeleskedő Caesar ellen.
