Búcsú a Zoboralja lovagjától

Horváth Szomolai Andrea 2018. június 14., 12:02

Tegnap a hajnali órákban ért el a megrendítő hír, a Zoboralja lovagja, Paulisz Boldizsár visszaadta lelkét Teremtőjének. A jó Isten, akiben ő olyan mélyen hitt, magához vette a felvidéki magyarság rendíthetetlen harcosát, a generációkat rendre és tisztességre nevelő embert, diákcsapatok, tanárok és barátok kemény akaratú Boldi bácsiját.

Noha mindannyian tudtuk, láttuk testi egészségének romlását, Boldizsár szeméből erő, hangjából akarat áradt. Az utolsó időben sem engedte senkinek, hogy a betegségén tipródjon, nagy dolgokat tervezett, irányított, ötletelt. Szinte minden gondolatát lefoglalták az Esterházy Zarándokközpont körüli munkálatok, új és új dolgokat álmodott meg a felvidéki magyarság összefogásának érdekében és környezetének segítségével az utolsókig véghez is vitte terveit.

Paulisz Boldizsárral több mint egy évtizede, fiatal egyetemista végzősként találkoztam először, mikor tanári állást adott nekem hőn szeretett iskolájában. Monumentális erő áradt a kockás inges, határozott kiállású, vasakaratú férfiból, az ember mindig azt érezte mellette, itt bizony munka van, alázat és tisztesség. Pihenni szinte soha nem láttuk, fáradhatatlanul épített, tette a dolgát, tervezett. Ha nem épp valamelyik hivatalt járta, vagy diákokat nevelt szigorú szóval és rendreutasítással a kollégiumokban, akkor valamelyik építkezésen vagy a lovasistállóban lehetett rátalálni. Szinte soha nem tudtuk, honnan bukkan elő, mégis biztosak voltunk abban, hogy mindenhol ott van és mindent lát. Észrevette és határozottan rá is mutatott a hiányosságokra. A sok munka és a felvidéki magyarság összetartásáért szőtt tervek mellett mindig volt ideje arra is, hogy a jövő generációjából rendes, becsületes embert faragjon. Nem tűrte sem a rendetlenséget, sem a hazugságot, sem a pimaszságot.

Mindannyian, akik a közvetlen környezetében éltünk és munkálkodtunk tudtuk, hogy az alsóbodoki Magyar Tannyelvű Magán-szakközépiskola és kollégium fenntartása és vezetése embert próbáló feladat, hogy Boldizsár éjt nappallá téve munkálkodik azon, hogy a Zoboraljának maradjon magyar középiskolája. A hétvégeken és iskolaszünetekben sem állt meg, gyermektáborokat, rendezvényeket vezényelt le határozott kiállással és közben ment, álmodott, új kapukat, lehetőségeket keresett rendületlenül. Fáradhatatlan volt, és ezt kívánta közvetlen környezetétől is. A zoboralji magyarságért folytatott harcában állandóan hangsúlyozta, hogy mi, magyarok egymásért vagyunk, hidakat kell építenünk, ki kell nyújtani a kezünket egymás felé és tisztelni kell az igaz, becsületes, dolgos embereket. Példaképnek a mártír gróf Esterázy Jánost tekintette, szinte lelkileg azonosult a gróf harcaival. Folyamatosan építkezett, 2012-ben álmodta meg Hűség keresztútját. A stációk elkészítése után monumentális munkálatokba kezdett. Egészségét, erejét nem kímélve szinte minden energiáját az Esterházy Zarándokközpont kiépítésének szentelte.  

Boldi bácsi soha nem panaszkodott, csendben, halk szóval méltón tette a dolgát. Betegségének kezdeti stádiumában találkoztam vele személyesen utoljára, akkor talán még egyikünk se tudta, hogy milyen erős lesz a gyilkos kór szorítása. Mikor megkérdeztem, hogy van, a rá jellemző módon, szemében mosollyal felelte, jót mondani valójában nem tud, rosszat meg nem akar, úgyhogy minden rendben van, dolgoznak, az Úrra bízzák az utat.

Akkor láttam őt legközelebb fényképen, mikor tavaly októberben a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetésben részesült. Akkor már látni lehetett, hogy baj van. Igaz a robosztus test kicsit megfogyott, de a méltóságteljes lovagi tartás és az erő sugárzott Boldizsár lényéből. Megnyugodtunk, tudtuk, ha valaki felveszi a harcot és menni fog tovább, akkor az ő lesz. És harcolt is tovább. Egyik legnagyobb álma, hogy a pápa szentelje meg az alsóbodoki Zarándokközpont új Esterházy harangját, a múlt héten, június hatodikán beteljesült. A Vatikánba kiutazó delegáció a már a Szentatya által megáldott haranggal tért haza Zoboraljára. Ferenc pápa magára Boldizsárra is áldását küldte, aki nagyon boldog volt attól, hogy a felvidéki magyarok harangja pápai áldásban részesült. Lelkesen hívott fel, mikor megtudta, hogy a témában írni készülök a Magyar7 lapnak. Hangja már halk volt, de nagy kedvvel mesélt a harangról, büszke volt a pápai áldásra és biztatott, hogy foglalkozzunk csak a felvidéki magyarsággal, mondjuk el mindenkinek, hogy van már egy Szentatya által megáldott harangunk. Utolsó mondataiban még hozzátette, neveljük szeretetben, tiszteletben és magyarságtudatban Borbála lányunkat. Erre is volt még gondolata. Nem szólt magáról, nem említette, hogy mekkora fájdalmai lehetnek, a jövőről  beszélt, amelyben rendületlenül hitt.

Nagy szeretettel, mély szívvel írtam meg az áldott harang történetét, vártam, hogy elolvassa, hogy a kezébe fogja és megjelenjen arcán az a Boldi bácsis mosoly. A lapok szerda reggel kerülnek a postaládákba, Boldizsár szerda hajnalban megtért a Teremtőhöz, miután nagyon sokat tett a Felvidékért, a Zoboraljáért, a magyarságért, értünk.

Azok az emberek, akik ennyit tesznek a világért, elfáradnak. Az Úr nem elvette, magához vette a Zoboralja lovagját. Boldizsár nem hagyott minket magunkra, gyepűőrként állunk helyünkön, mert Isten magyarnak teremtett minket..., csak odafent egy nagy álmodóra, egy  nagy irányítóra volt szükség.

0 HOZZÁSZÓLÁS