Boszorkányüldözés Magyarországon

A magyarországi boszorkányüldözés írott forrásai nem csupán a kora újkori magyar társadalom hiedelemrendszerébe engednek bepillantást,  hanem a nyelvészek, művelődéstörténészek, vallás- és jogtörténészek, kultúrantropológusok számára is tanulságosak 1991-től, amikor történészek és néprajzkutatók – a levéltárosok közreműködésével – megkezdték a 16–18. századi levéltári források feltárását, új lendületet kapott a munka.  Ekkor már a szlovákiai és romániai levéltárakban őrzött peranyagok feltárására is lehetőség nyílt, aminek különös jelentőséget adott, hogy a boszorkányüldözés nyugatról a felvidéki német városokon keresztül ért el az ország többi területére - írja a mult-kor.hu.

Erdély az európai üldözési hullámok délkeleti végpontja volt, mivel azon túl, az ortodox területen nem volt boszorkányüldözés. Magyarország talán a leghíresebb boszorkányperére 1728-ban, Szegeden került sor, ahol  a ma is Boszorkány-szigetnek nevezett helyen 14 boszorkánysággal vádolt személyt égettek meg, köztük a város egyik volt bíráját, Rózsa Dánielt.  A boszorkányperek során gyakran azokat a falubelieket, közeli ismerősöket vádolták meg, akikkel a vádló valamilyen ok miatt konfliktusba került. Ez lehetett rossz szomszédság, irigység, esetleg rendkívülinek vélt képesség, így különösen nagy veszélyben voltak a hagyományos népi gyógyításban jártas nők és a bábák.

A Magyar Országos Levéltárban őrzött, 1755-ben, Arad vármegyében felvett kihallgatás és vallatás néhány oldala a Bihar megyében, Ugrán született, boszorkánysággal vádolt Pásztor Katától származik. E szöveget Komáromy Andor 1910-ben Budapesten megjelent, a Magyarországi boszorkányperek oklevéltára című kötetében tette közzé.

A vádlott, Pásztor Kata, amikor még a kínvallatás előtt megkérdezik tőle, hogy miért fogták el, akkor még azt válaszolja, hogy egy férfi ráfogta, hogy ő boszorkány. Az újabb kérdésre, hogy mi okból fogta rá, a férfi részegségével magyarázza. Tagadja, hogy boszorkány lenne. A kínvallatás szörnyű fájdalmai között az irat szerint a vádlott elmondja, hogy Gellén Andrásné hívta a boszorkányok közé, és részletesen ismerteti, hogyan kellett esküt tennie a kék férfiruhában lévő sátánnak: „Isten Istenem ne legyen, hanem téged vallak Istenemnek”. A sátán ezután pecsétet nyomott a bal lapockájára, és a földön, a ház közepén paráználkodott vele, majd dudaszóra táncoltak. Négylovas hintóval kimentek a mezőre, ahol egy férfit megijesztettek.

Hogy ténylegesen mi hangzott el, Pásztor Kata mit mondott, természetesen nem tudhatjuk. De már szó sincs a korábbi tagadásról, és sok más boszorkányperhez hasonlóan, itt is több ponton érzéklehető, hogy a kínvallatás során nyugati mintájú bírósági kézikönyvet használtak. Pásztor Kata beszámolt arról is, hogy kedden, szerdán és pénteken szoktak találkozni és járni a boszorkányok. A sátántól kapott kenőccsel szokta megkenni a kezeit, lábait és a hónalját, hogy jobban repülhessen, ugyanis a többi boszorkánnyal repülve jártak táncolni. Elmondta, hogy kit és hogyan rontottak meg, sőt arról is beszélt, hogy ő maga is át tudott változni nyúl, macska és lúd képébe. Nem csak nők, hanem férfiak is tartoztak közéjük, így amikor elsorolta, hogy a katonasághoz hasonló hierarchiában – kapitány, hadnagy, zászlótartó, strázsamester – ki milyen szinten volt, akkor egy férfit is említ. Õ maga közkatona volt, és társaival együtt az útközben talált embereket „magunknak lónak csináltuk”, így nyargalásztak rajtuk.

Természetesen nem csupán az Európa nyugati részéről, a már említett bírósági kézikönyvekből jól ismert elemeket olvashatunk a magyarországi boszorkányperekben, hanem keverednek velük a magyar néphit különböző, jól ismert motívumai, mint például az, hogy ha valakinek kantárt dob a nyakába a boszorkány, azt lóvá változtatja, és úgy nyargalászik rajta. Pásztor Kata a feljegyzettek szerint azt vallotta: „a kantárom Gellénnénél vagyon csepübül”.

A Magyar Királyság területén a boszorkányság jogi vonatkozásai sajátságosak voltak Ennek kapcsán rendszerint Könyves Kálmán (1095-1116) boszorkányokról szóló törvényét szokták emlegetni, ami valójában a strigákban való hitet utasítja el. A rontást okozó varázslatban Kálmán király ugyanúgy hitt, mint bárki más akkoriban, ennek megfelelően szankcionálta is  Ezen kívül a Váradi regestrumban is előfordulnak maleficummal (rontás) és veneficummal (méregkeverés) foglalkozó esetek, mégis a középkortól kezdve, elsősorban a városi jogban fordulnak elő boszorkányságra utaló kitételek. A büntetőjog ügyében, egyébként is a szokásjog volt az irányadó, tehát ez érvényesült a falu füstje, úriszékek, városi magisztrátusok, vármegye gyakorlatában.  Érdekes módón az országos szokásjogot összefoglaló Tripartitumban nem találni a boszorkányságra utaló részt.

Változik a helyzet a 17. század végén, amikor a Praxis Criminalis bekerült az 1694-ben Corpus Jurisba, és így mindennapokban alkalmazott joganyag részévé válhatott. Ennek fő oka a Habsburg abszolutisztikus törekvések jogalkotási igénye. A Praxis Criminalis így valójában szokásjogi elemként lett része a vármegyei, úriszéki és valószínűleg a városok jogalkalmazásának, ami azt jelenti, hogy boszorkánysággal kapcsolatos ügyekben is vélhetőleg más jogi formulákkal összhangban alkalmazták

A téma iránt érdeklődőknek: néhány hónapja online is olvasható az a 350 éves kézirat, amely a 17. századi angol boszorkányperekbe enged betekintést.  Az angol nyelven íródott, könnyen olvasható feljegyzések a puritán faesztergályos, Nehemian Wallington tollából származnak, aki jegyzetkönyvében azoknak a nőknek a sorsát idézi fel, akiket a polgárháború dúlta Angliában boszorkánysággal, az "ördöggel" való lepaktálással gyanúsítottak meg.

A dokumentum többek között részletesen beszámol egy 1645 júliusában Chelmsfordban lezajlott boszorkányper részleteiről. Wallington számításai szerint akkortájt Essexben és Suffolkban több mint száz boszorkánynak vélt nő sínylődött börtönben, sokan közülük minden kényszer nélkül elismerték, hogy "szerződést kötöttek az ördöggel". Mint Wallington megjegyezte: "néhány keresztényt praktikáikkal öltek meg". A chelmsfordi tárgyalás végén a harminc vádlott közül tizennégyet felakasztottak.

Wallington az egyik gyanúsítottal, Rebecca Westtel kapcsolatban megemlítette, hogy kínvallatása során beismerte, együtt hált az ördöggel - ezért végül kegyelmet kapott. A kézirat abból a szempontból is nagy jelentőségű, hogy a perek kapcsán a polgárháborús állapotokról is megemlékezik. "Ez egy személyes beszámoló, és rengeteg dolgot elárul a korról. Viszontagságos idők voltak azok" - mondta Burrows.

Wallington élete során hét kötetet írt tele. Naplóinak bejegyzéseit a vallásnak, a polgárháborúnak és a boszorkánypereknek szentelte. A digitalizálást a Manchesteri Egyetem csoportja végezte el, hogy az írások online is hozzáférhetők legyenek a nagyközönség és a kutatók számára egyaránt.Carol Burrows, a digitalizálás irányítója.