Az összetartozás diadalai

Kender Józseffel az idei martosi fesztiválon ismerkedtem meg. Forró délután volt, de a színpadról már szólt a rock and roll. Egy sörrel a kezemben kiszúrtam egy korban hozzám hasonló, a keverőpult előtti padon egyedül iszogató fazont. Neki sem volt ellenére, hogy csak úgy, ismeretlenül melléüljek. 

József három évvel korábban, 2016-ban rokoni, baráti felkérést kapott, hogy szervezze meg az Összetartozás Kupán részt vevő felvidéki csapatot. Ímelyi és udvardi barátaiból, munkatársaiból össze is állította az ímelyi öregfiúk csapatát.

Kender József a találkozásunk előtt huszonnyolc évvel, 1991-ben alapított vállalkozást, amely ma egy folyamatosan hetven főt foglalkoztató bicikligyárrá nőtte ki magát. Nem összeszerelnek készen vett alkatrészekből, hanem maguk gyártanak. Felesége a kezdetektől tevékenyen támogatta, ma pedig már a gyermekeik vezetik a céget. 

Ímely, a 2019-es bajnok.

– Szüleim, nagyszüleim lakóhelyéről, a dél-magyarországi Bogyiszló, a híres bogyiszlói paprika hazájának érintésével jutott el hozzám három éve a felkérés, hogy szervezzem meg a székelyföldi Csíkcsicsó községben megfogant összetartozás futballkupa felvidéki csapatát. Ez egy kimondottan polgári, ahogy egykor mondták, alulról jövő kezdeményezés, aminek az eredménye az lett, hogy immár harmadik éve találkozik hét ország településeinek öregfiúcsapata. Hét országból jövünk, miközben mindegyikünk magyarul beszél. Ha valaki nem ismeri a közép-európai viszonyokat, talán el sem tudja képzelni ezt.

2017-ben vettünk először részt a tornán a magyarországi Bonyhádon, és mindjárt elcsíptük az ezüstérmet, pedig tíz csapat indult. Tavaly a Mura-vidéken voltunk, Szlovéniában, s ismét másodikok lettünk. Az idén már Ímely volt a házigazda, a tornát összekötöttük a falunappal, ez jó volt mindenkinek. Hét csapat jött el, és most már mi lettünk a bajnokok. Ez a szép kupa most egy évig itt lesz, minálunk. Ha sikerülne háromszor megnyerni, itt maradna örökre. Jól gondolták a csíkcsicsóiak, hogy egy nagy, tiszteletet parancsoló kupa kell, ami kifejezi a valóságot, hogy milyen nagy ez a közösség, mekkora teret ölel fel. Jövőre, ha a mezőkaszonyiaknál lesz a torna, Kárpátalján, akkor a lendvaiak talán ezer kilométert is utazhatnak Szlovéniából. Ekkora a mi közösségünk! Rajta is van a kupán a székely zászló, mert ők kezdték, és a magyar piros-fehér-zöld, mert ahogy említettem, bár hét országról van szó, a résztvevők mind magyarok. A torna előtt tele is ragasztottam a falut térképekkel, hogy lássák az emberek, hogy ki honnan jött.

A szolidaritás másként is megmutatkozik. A vendég sosem fizet. Az idén ugye mi voltunk a vendéglátók, mintegy 100 embert szállásoltunk el és láttunk vendégül három napon keresztül. A csapatot eleve úgy állítottam össze, hogy tudják, ilyenkor mi adjuk össze a vendéglátás díját. S ugyanígy van ez, ha mi megyünk a többiekhez, a hazai csapat vendégül lát mindenkit.

Ilyen nagy a mi közösségünk.

A meccseket először nagypályán játszottuk, de aztán rájöttünk, hogy bár jók vagyunk, a mi korunkban már nem kell túlzásokba esni, így most kétszer negyedóra a játékidő, és a nagypálya is csak negyedakkora, mint általában; ezen játszik hat mezőnyjátékos és egy kapus. Azért így is van elég dolgunk, ha elsők akarunk lenni! Amíg tart a torna, egy nyelven beszélünk, de ha véget ér, akkor már egy nyelven is mulatunk. Igen nagy öröm ez, hiszen helyi szinten, önerőből megvalósítottuk azt, amiről a nagypolitika beszél. Mind hozzánk hasonló, nagyjából egyforma települések. Ada, Izmény, Csíkcsicsó, Ímely, Mezőkaszony, Lendva, Drávafüred. Szerbia, Magyarország, Erdély, Szlovákia, Ukrajna, Szlovénia, Horvátország, Szlovákia. Délvidék, az Anyaország, Erdély, Felvidék, Kárpátalja, a Mura-vidék, Drávaszög, Felvidék. Ez a magyar Összetartozás diadala!

Huszonkilenc éve az egykori csehszlovák moped, a Babetta alkatrészeit szállítottuk Magyarországra – folytatja Kender József. – Szándékosan nem mondom, hogy exportáltuk, mert úgy kell ezt elképzelni, hogy egy személyautó volt a logisztikai flottánk, a raktárbázisunk meg a garázsban a szerelőgödör. Aztán egyszer nemcsak mopedalkatrészt kértek, hanem megkérdezték, tudnánk-e kerékpárnyerget, ahogy nálunk mondják, ülést szerezni. Tudtunk. Az első 300 darab egy nap alatt fogyott el, a következő rendelés már ezer darabra szólt. Így kezdődött a kapcsolatunk a kerékpár-kereskedelemmel. Hat éven keresztül egy fillért sem vettünk el az itt forgó pénzből. Mindig újabb és újabb termékeket vásároltunk. Abból tartottuk fenn magunkat, hogy mellette ment a kertészkedés is, piacoztunk; paprikával, paradicsommal, karfiollal, mikor mivel. Mónika, a feleségem, a kezdetektől ott volt mellettem. 

Félkészáru az új gyártócsarnokban.

Öt év múlva, ’96-ban összeszereltük az első kerékpárunkat. Hangsúlyozom, összeszereltük. Máshonnét beszerzett részeket raktunk össze kerékpárrá. A célom az volt, hogy fokozatosan kiváltsuk a máshonnan vásárolt alkatrészeket, és magunk készítsük el azokat. ’97-ben az abroncsokat, a felniket már magunk készítettük. A vízválasztó ’99-ben jött el, amikor lehetőségünk nyílt egy olasz gyártó használt gépeit megvásárolni. Marokkóból, mivelhogy ott volt az üzemük. Kiutaztunk, megvettük a gépeket. 2000-ben már magunk gyártottuk a bicikli alapját, a vázat és a villákat. Úgy képzeljék el, hogy hozzánk már csak acélcsövek érkeznek, és aztán ebből lesz a kész termék. De továbbra is bővítettünk; 2002-től magunk festjük a vázat, a kerékfűzést is magunk oldjuk meg. 2002-től vagyunk az Ógyalla részét képező Bagotán. Itt vettük meg lépésenként az egykori szövetkezet épületeit, majd végül az alattuk levő telkeket.

A kerékpárjainkat magunk értékesítettük. Előfordult, hogy amikor meghallották, dél-szlovákiai a gyár, megkérdezték, miért nem maradunk a paprikázásnál. Ez volt az egyetlen eset, hogy utalást tettek a származásunkra. A magyarságunk miatt soha nem éreztük magunkat hátrányos helyzetben. Végső soron az üzlet az üzlet mindenkinek.

Ma ott tartunk, hogy 70 ember dolgozik nálunk, és ami fontos, folyamatosan megy a munka. Ősszel, télen feltöltjük a raktárakat, és ahogy megjön a jó idő, márciustól egészen július végéig tart az eladási szezon, miközben termelünk. Ez az egyik versenyelőnyünk. Ha a régióban valamelyik boltba kell egy új szállítás, pár napon belül ott az új áru. És ez már nemcsak Szlovákiát jelenti. Az országban mi vagyunk a legnagyobb gyártó; vannak ugyan nálunk nagyobb cégek a szakmában, de ők nem gyártanak, csak összeszerelnek. Most már olyan szinten vagyunk, hogy a gazdasági minisztériumból közvetlenül kapunk tájékoztatást a kerékpárokra vonatkozó kínai dömpingellenes brüsszeli tárgyalásokról, sőt, a lányom az egyiken részt is vett. Ezen a ponton elérkeztünk a családhoz.

Ebből lesz a bagotai Kenzel kerékpár.

A legrövidebben úgy tudnám érzékeltetni a köztünk lévő viszonyt, hogy a Kenzel márkanév mellé bevezetünk egy másik márkát is, az RMK-t, ez lesz a magasabb kategóriájú termékeink és az alkatrészek márkaneve. Az R a Roman fiam, az M a két Mónikám, a feleségem és a lányom monogramja. És hogy én se maradjak ki, én vagyok a K, a Kender. Szóval a legnagyobb az egyetértés köztünk. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lennének véleménykülönbségek, de tudjuk, hogy egy hajóban evezünk mindannyian. A közgazdász fiam itt kezdett nálunk, a jogász lányom először elment szerencsét próbálni. Szép volt, jó volt, de három év múltán bejelentkezett, és mi természetesen tárt karokkal fogadtuk. Most már unokáim is vannak mindkét részről, megvan tehát a harmadik generáció, remélem, ők is tovább fejlesztik a céget! Én már nem veszek részt a napi munkában, a gyerekek viszik az operatív részt, és folyamatosan itt van a feleségem is. Szerencsére nem kaptam meg azt a betegséget, hogy ha egy vállalkozás jól megy, akkor törvényszerű, hogy belevágjak egy másikba is. Ez az egy elég. A politikába sem vágyom, egyszer voltam otthon, Ímelyen önkormányzati képviselő, soha többé nem vállalnám. Ha problémákat akarnék megoldani, akkor itt van nekem a cég, van itt munka elég. 

A lényeg, hogy itt vagyunk mind. Együtt, közösen. Összetartunk!

(Megjelent a Magyar7 hetilap 2019/32. számában)