Az 1956-os forradalom a politika szorításában

Október 23-a nem vált apolitikus ünneppé: a megemlékezések évről évre politikai demonstrációk, tüntetések apropójául szolgálnak. A forradalom ötvenedik évfordulójára, a Gyurcsány-kormány akkori fellépésére pedig egyenesen az 1990 utáni magyar demokrácia egyik legsötétebb szégyenfoltjaként emlékezhetünk. Magyarország máig hordozza a forradalmat követő három évtized kádári kompromisszumának terhes örökségét.

1956 a forradalom leverésének bűnében fogant Kádár-rendszerben tabunak számított. Olyan dolognak, amiről inkább hallgatni kell. Ráütötték persze az ellenforradalmi pecsétet, de még maga Kádár János is nemegyszer sajnálatos eseményként beszélt '56 őszéről – próbálva ezzel is láthatatlanná tenni a kezére száradt vérnyomokat. A véres megtorlás az emlékezet homályába veszett: az országnak kínált és elfogadott kompromisszumba nem fért bele az akasztófák és a véres pesti utcák képe. Aki nincs ellenünk, az velünk van: a bibliai parafrázis Kádár politikájának lényegét fejezte ki, minden korábbi elődjénél jobban megtörve ezzel a nemzet gerincét.

A jólétért, de inkább csak a mindennapi boldogulásért a magyarság feladta a szabadságvágyát. A hatvanas éveket követő kispolgári Magyarországon eluralkodott az irigység kultúrája, a dögöljön meg a szomszéd tehene mentalitás. Ez a velejéig individiualizált, értékvesztett magyar társadalom lépett át az 1990 utáni világba. A kádári kompromisszum terhes örökségét magával hurcoló magyar társadalom híján volt a polgári erényeknek, egyáltalán a közösségeket szövedékként összefogó szolidaritásról is vajmi kevés fogalma volt.

Amikor Pozsgay Imre 1989 elején '56 őszének vérrel áztatott tizenhárom napját népfelkelésnek nevezte, összetörte a Kádár-kor legfontosabb tabuját. Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése kivégzésük 31. évfordulóján már az új világ születését jelezte. Orbán Viktor ekkor vált országosan ismert politikussá, temetési beszédével a magyar nyilvánosság előtt elsőként rombolta le a kádári kompromisszumot. 1989. június 16-án az ország eltemetett egy korszakot, hogy júliusban eltemesse a korszak névadóját is. A Kádár János ravatala előtt fejet hajtók végtelen sorai arra emlékeztetnek, hogy Magyarország 1989-ben nem a szabadságvágytól volt hangos, de legalábbis riadtan állt egy bizonytalan jövővel kecsegtető kor hajnalán.

A rendszerváltozást követően, legalábbis a történelemkönyvek lapjain, helyére került 1956 megítélése. Ha zajos emlékezetpolitikai viták nem is folytak, az egymást váltó kormányok a saját ízlésüknek megfelelően árnyalták a forradalom emlékezetét. 1956 őszéről az ideológiák szemüvegén keresztül a múlt ítészei sokfélét állíthatnak, de a lánctalpakon és vattakabátokon innen egy dolog biztosnak látszik: ´56 októbere szabadságkezdemény volt. Azért csak kezdemény, mert november máris csírájában fojtotta el a nemzet szabadságvágyát. Harmichárom évet kellett várni, hogy a világ újra kiforduljon a sarkaiból. Az 1989/90-es jogállami forradalom kivívta ugyan a szabadságot, de a múltat nem zárta ki belőle. Az új rend egyenlőtlenségben fogant: a helyzeti előnyök átöröklődtek a nyilvánosságban, a gazdaságban s nem utolsósorban a politika világában. Az új rendet, sommásan bár, de minden joggal állíthatjuk, 2010-ig jórészt a múlt erői formálták.

´56 örököseinek maradt a sóhajtás: tetszettek volna forradalmat csinálni! A múlt gazdasági csődjének terhét hordozva, a múlt erőinek túlhatalmával szemben Antall József kormánya csakis kamikazeszerepre vállalkozhatott. 1994-ben úgy látszott, helyreáll a régi világ „rendje”: a nyilvánosságban és a gazdaságban birtokolt hegemonisztikus pozíciók mellé a posztkommunista baloldal a politikai főhatalmat is újra kézbe vehette. Nem csoda, hogy 1998 tavaszától négy éven át az elbizakodott ellenfél fölött diadalmaskodó polgári oldal a saját kapuja felé lejtő pályán játszott egész pályás letámadást. Gólokat rúgott lehetetlen szögből, takarásból, olykor a fizika törvényeit meghazudtolva. Talán a négyéves meccs végére kicsit kiegyenesedett a pálya, de amikor a gólokat összeszámolták, a polgári oldal kevéssel bár, de alulmaradt.

2002 tavaszán a szinte hajszálpontosan kettéosztott magyar társadalom egyik fele ´56 után újra élhette a vereség diadalát. A választáson vesztes polgári oldal ekkor vitte diadalra a lelkek forradalmát. Nagy szó ez abban az országban, ahol az irigység, a kételkedés és az önbizalomhiány dönt romba korokon átívelően minden kezdeményezést. 2002 tavaszán a polgári oldal hívei még azt mondták: 40 év, 4 év, 4 hónap. A négy hónapból keserves nyolc év lett. Ahhoz, hogy a korábban lejtős pálya kiegyenesedjen, majd felboruljon, az az Őszöd kellett, amely után megsemmisítő vereséget szenvedett az előbb kardlapozó, vízágyúzó, a nép elől kordonok mögé bújó, önmagát megsemmisítő posztkommunista baloldal.

A forradalom ötvenedik évfordulója a fiatal magyar demokrácia talán legsötétebb pillanata volt. Gyurcsány Ferenc, a magát a baloldal Messiásának pózába helyező gátlástalan politikai kalandor, 2006 őszén a polgárháború közelébe taszította az országot. A hatóságok előbb kétbalkezes, majd aránytalanul erőszakos fellépése ´56 óta nem tapasztalt utcai összecsapásokhoz vezetett. 2006 őszén a magát rendpártivá maszkírozó kulturális baloldal, amely addig a magyar nyilvánosságot döntően uralta, öles léptekkel kezdett masírozni a morális önmegsemmisítés útján. A szemkilövető rendőrfőkapitány kitüntetése és felmagasztalása sokakkal utáltatta meg a kulturális baloldali, ha úgy tetszik, liberális kánont. 2006-ot követően radikálisan átalakult a magyar nyilvánosság szerkezete, történt ez még jóval a 2010-es kormányváltást megelőzően.

Még 2018-ban is joggal merül fel a kérdés, mit kezdjünk 1956 emlékezetével? Ha azt a tizenhárom napot a nemzeti lobogó közepén vágott lyukból nézzük, a perspektíva egyszerre takar és látni enged. Így a tekintet a lényegre fókuszál. Ötvenhat a fosztóképzős, szabadságtalan és a hagyománnyal szakító ötvenes évekre adott természetes válasz. Szabadság és nemzeti hagyomány. Ötvenhatot csak az érezheti magáénak, aki mindkettőben hisz.

(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2018/25. számában)