Volt egyszer egy bársonyos forradalom 7: A nagy tömeg egy emberként imádkozta a Miatyánkot

Már 12 éve voltam lelkipásztor Bősön, mikor kitört a bársonyos forradalom. A pártállam alatt az egyházat elnyomták. Különösen a katolikust, mert annak legfőbb vezetője Rómában volt, nem lehetett őt befolyásolni. Minden járásban volt úgynevezett egyházügyi titkár, megbízható kommunista, aki azt a pár papot ellenőrizte, megfélemlítette, befolyásolta.

Mikor Gorbacsov, a szovjet pártfőtitkár meghirdette a peresztrojkát és a glasznosztyot, ennek pici hatását az egyházban is lehetett érezni. A hitoktatási kérvényt nem az iskolának kellett benyújtani, hanem a plébániának. Ezáltal megnőtt a hittanosok száma. Az egyházügyi titkár se kereste már a konfrontációt.

A magyarországi események hatására nálunk is kezdődött titokban a szervezkedés. Pontos információk mentek nyugatra az itteni helyzetről, a környezetvédők is összefogtak. Egyre keményebb kritikák hangzottak el a bősi vízi erőműről. A különböző ellenzéki civil és egyházi mozgalmak szorosan együttműködtek. Volt egy közös cél, a kommunizmus megdöntése.

Így érkezett el 1989. november 17, mikor is a rendőrség szétverte a diáktüntetést. Az ezt követő napokban egyre nagyobb tömegek tüntettek Prágában és Pozsonyban is. A pozsonyi tüntetésen mindennap többen és többen gyűltek össze. Én is ott voltam minden délután. Óriási volt a lelkesedés, csörgettük a kulcsainkat, éljeneztük a szónokokat, skandáltuk a jelszavakat. Ján Budaj és Milan Kňažko fejükön a munkás sapkával irányították a tömeget. Bátorították a szónokokat. Nagy volt az eufória. Nem lehetett érezni magyarellenességet, a magyar szónokokat éppúgy megtapsolták, mint a szlovákokat. A villamoson az emberek egymással beszélgettek, egymást lelkesítették. Nem zavarta őket, ha mi magyarul beszélgettünk.

A pozsonyi események hatására Bősön is megmozdult a nép. A kultúrház előtt nagy tömeg gyűlt össze. Engem is felkértek, hogy mondjak pár szót. Biztattam őket a kitartásra és ismertettem velük az akkori egyházi vezetők pozitív kijelentéseit. Végül imára szólítottam fel őket, hogy imádkozzunk a forradalom sikeréért és a békés rendszerváltásért.

A nagy tömeg egy emberként imádkozta a Miatyánkot. Ma is emlegetik a bősiek, hogy megimádkoztattam a tömeget.

Esténként a plébánia nagytermében gyűltünk össze és terveztük a következő lépéseket.

December nyolcadikán Dunaszerdahelyen is volt nagygyűlés a kultúrház előtt. A VPN és az FMK akkori vezetői szervezték, akikkel már régóta jó kapcsolatban voltam. Engem is felkértek, hogy szóljak a tömeghez. Óriási volt a tömeg és a taps. A testvériség nagy élményét éltük meg azokban a napokban.

Ez a hangulat később már nem ismétlődött meg. Megjelent a NAP című újság, az első számok egyikében nyilatkozatot adtunk ki.

Követeltük, hogy az állam állítsa vissza a vallásszabadságot, a hitoktatást az iskolákban. Adják vissza az elvitt egyházi anyakönyveket és egyéb egyházi iratokat, szüntessék meg az egyház ellenőrzését és a terrorizálását. Hárman írtuk alá. Az evangélikus lelkészek nevében Bándy György, a református lelkészek nevében Peres Imre, katolikus részről pedig én.

A NAP-ban megjelent az FMK dunaszerdahelyi járási vezetőinek a névsora. Az FMK egyházi vezetője én voltam. A rendszerváltás nemcsak azt jelentette, hogy Havel lett az elnök, hanem járási szinten is megkezdődtek a változások. A nagyon keményvonalas kommunistákat kiszorították a járási nemzeti bizottságból, helyükre ellenzékiek kerültek VPN-esek és FMK-sok. Így kerültem én is 1990 februárjában kooptálással a Dunaszerdahelyi Járási Nemzeti Bizottság tanácsába. Többségben voltunk ellenzékiek.

Működésem alatt sikerült a járás minden iskolájában bebiztosítani a hitoktatást, elindulhatott a keresztény ifjúsági szervezetek működése és a cserkészet is újraszerveződhetett. Politikusi pályafutásom az őszi választásokig tartott.

Harminc év távlatából visszagondolva, nagyon szép időszak volt. Természetesen sok minden nem sikerült. Így az egyház megújulása is nagyon nehezen haladt.

Érvényes volt ránk a pannonhalmi főapát, Várszegi Asztrik mondása: Rákényszerítettek minket a kispályás játékra, most meg azt mondják, holnaptól a nagy pályán fogtok játszani. Nem voltunk rá fölkészülve.

Persze politikai és gazdasági téren is hasonló volt a helyzet. Megvoltak a nagy lehetőségek, de nem tudtuk, mit kell tenni. A nyugat segíthetett volna ebben. Megjelentek a kalandorok, szerencselovagok a politikában és a gazdaságban is.

A mai fiatalok el sem hiszik a 30 évvel ezelőtt történteket. Számukra természetes, hogy szabadon utazhatnak, nem kell várni sokat a határon, nem kell félni, hogy a vámos átkutatja a táskájukat. Szabadon beszélhetnek bármiről, nem kell félni, hogy lehallgatják a telefonjaikat, nem kell félni a besúgóktól. És ez így van jól. Jó lenne visszatérni a bársonyos forradalom céljaihoz és értékeihez és többet megvalósítani belőlük.

Zsidó János