2019. január 20., 16:30

Tizenhárom év után a hejcei emlékműről

A magyarországi Hejce, a zempléni kis falu negyvenkét szlovákiai család számára örökre a gyász fogalmát testesíti meg. Tizenhárom évvel ezelőtt, január 19-én a település fölött magasodó Borsó-hegyre lezuhant a koszovói békemisszióból Szlovákiába hazatérő, békefenntartó katonákat szállító An–24 típusú repülőgép.

Hejce01
Galéria
+6 kép a galériában

A tragédia során, amely lemoshatatlan foltja marad a szlovák hadügynek, három nő és harminckilenc férfi vesztette életét, átírva ezzel az őket hazaváró családok sorsát. Azóta többen foglalkoztak a tragédiával, a kétségekre azonban nem érkeztek konkrét válaszok, a katonai vizsgálati akták nagy része azóta is titkosított.

A hejcei tragédia évfordulójának árnyékában kereste fel lapunkat az az ember, aki még soha nem adott interjút a katasztrófával kapcsolatos lelki gyötrődései miatt. Nevét kevés média említi, pedig a hozzátartozók és a megemlékezők minden évben szembesülnek monumentális munkájával. A galántai szobrász, Sabo László, megküzdve az állami és egyházi apparátusok megrögzött szokásjogával, valamint saját démonaival, elkészítette a hejcei tragédia emlékművét, amit a 2007-es átadás óta az illetékesek minden évben megkoszorúznak. Sabo László azonban az átadás napján, látva, hogyan árasztják el művét az áldozatok hozzátartozóinak koszorúi, meghasonlott és megtört, távozott a helyszínről, és azóta nem tért vissza „művészi pokoljárásának” helyszínére.

Fotó:  Honvédelmi Minisztérium

A hejcei emlékmű az eddigi legnagyobb méretű szobra, lelkileg és művészileg pedig a legnagyobb értékkel bíró. A köztudatba mégsem került be sem a tartalma, sem a küldetése, mivel eddig senkinek nem beszélt róla, mondja a szobrász. Abban a zaklatott időszakban nem volt sem idő, sem akarat arra, hogy valaki kizárólag a szoborral foglalkozott volna. A sebek begyógyulásához, a más szemszögből való rálátáshoz azonban évekre volt szükség. Talán most már a tragédia mellett érdemes foglalkozni a szoborral is, azzal, hogyan lehetett ebbe az alkotásba művészileg és lelkileg is csaknem belerokkanni.

A szobrász a hejcei katasztrófát megelőző időszakban rendkívül elfoglalt volt, éppen a szarvasi és a tótkomlósi szlovák újratelepítési emlékműveken dolgozott nagy átéléssel. Akkoriban főleg a szlovák–magyar békés együttélés és az elfogadás témája foglalkoztatta. Elmondása szerint már akkor mélyen megrendítette a tragédia, amikor a televízióban bemondták a hírét.

"Eredetileg nem akartam részt venni az emlékmű megalkotására kiírt pályázaton. Nem voltam ilyen tragikus dolgokra beállítva" – emlékezik vissza.

"Felkértek a Borsó-hegy tetején felállított emlékkő beöntésére és bronztábla megalkotására, azonnali hatállyal. Az összes munkánkat leállítottuk, és a technológiai eljárásokkal dacolva elvégeztük a munkát, az első civilek között voltunk, akik a katasztrófa helyszínére egyáltalán beléphettek, hiszen akkor még zajlottak a  vizsgálatok."

2006 februárjában a szlovák védelmi minisztérium részéről döntés született, hogy Hejcén, a tragédia helyszínén emlékmű épüljön, és erre a célra nyilvános gyűjtést hirdettek. Sabo László végül elnyerte a Szlovák Építészeti Kamara által kiírt pályázaton a hejcei emlékmű megformálásának jogát, miközben az állami szervek maguk sem tudták, hogyan álljanak hozzá az emlékműhöz, és mi legyen a fő cél. Sabo László akkor rendült meg igazán, amikor az ügyészség kizárta, hogy a repülőgép műszaki okok miatt zuhant le, és a tragédia okaként emberi mulasztást jelölt meg. A művész szerint ilyesmivel nem szabad senkit hibáztatni. Ott, akkor elaludt az őrangyal, nem volt a helyén, mondja könnyeivel küszködve.

Sabo Lászlónak olyan érzése volt, mintha az egész alkotási folyamat el lett volna átkozva, és a védelmi miniszterek akkori állandó váltogatása is nehezítette a dolgokat. Közben az egyház is nehezményezte, hogy a faluban az áldozatoknak épp egy földre zuhanó angyalt ábrázoló szoborral állítsanak emléket, mert a bukott angyal a katolikus vallásban negatív jelkép. Sabo László  egy küldöttséggel utazott ekkor Seregély István egri érsekhez, hogy újra megbeszéljék a szobor koncepcióját. Az emlékmű átadására megjelölt irreális időpontot nem tudták tartani, a szoborról pedig végül lekerültek a szárnyak. A művész máig nehezményezi, hogy a szobor alkotói csapatát az állami apparátusok közprédaként magára hagyták, amiért a többiek kiszálltak a monumentális vállalkozásból. Lényegében magára maradt a támadások kereszttüzében, mert a szobor elkészülése késett.

" Nem gondolkodtam sem egyházi, sem védelmi szempontokon. Művészileg úgy éreztem, az angyal nemtelen lény, ezért ott van a helye a fekete gránitból készült „oltáron“. Egy ekkora horderejű szobrot pedig nem lehetett három hónap alatt összecsapni, ahogy azt a megrendelők elképzelték. Ezt nem lehet katonai parancsba adni. Az átadás késett, mi pedig szédületes sebességgel dolgoztunk az utolsó pillanatig" – meséli el a kálváriát Sabo László, hozzátéve, nehezére esik beszélni ezekről az időkről.

Szeretne már szabadulni a belső szorongásoktól, ezért jelen akar lenni az idei megemlékezésen Hejcén. "Nem azért vettem részt ebben, hogy lelki büntetésben éljek, és művészi válságba kerüljek. Nagyon sok árnyoldala van ennek a tragédiának és talán jobb lett volna, ha azt az emlékművet a klasszikus, zárt katonai rendnek megfelelően húzzák fel. Az én művem nem ilyen. Annak az emlékműnek sok belső, zárt szimbóluma van, sok téves döntés van benne, de nekem az számít, hogy ezt senki nem tudja rajtam kívül."

A hejcei emlékmű auráját kevesen képesek meglátni és befogadni. Az alkotó egy templomot akart felhúzni az áldozatoknak. A templom padlója egy sáv, melyet a lezuhanó repülőgép szántott. Az alkotást körülölelő, faszerkezetre utaló, bronzba öntött falak a helyszínen szénné égett fákat szimbolizálják, amelyek megállították az időt. Az angyalnak tervezett figura, immár szárnyak nélkül, a fekete gránitból készült oltár felett lebeg, amelyen kereszt alakban bibliai idézet szerepel, magyar és szlovák nyelven. Az alkotás talapzata a Tátrai Nemzeti Parkból hozatott gránitlapokból áll össze. A szobrászművész elmondta, minden lapba négy katona neve van vésve, így nyugszanak szimbolikusan a szlovák katonák idegen földben, de mégis hazai párnán.       

Hejce02
Galéria
+6 kép a galériában
Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.