Szelektív demokrácia
A Ligetfalu polgári társaság kezdeményezésére az MKP pozsonyi székházában június 30-án immár harmadik alkalommal került sor nemzetközi történelmi konferenciára, amelyen cseh, szlovák, felvidéki és magyarországi hivatásos és civil történészek tartottak kutatási témáikban eddig nyilvánosságra nem került adatokat tartalmazó, ismeretterjesztő előadást.
A szervezők nem titkolt célja, hogy azokra a tabutémákra keresse a választ, amelyek a mai napig lezáratlan történelmi eseményként terhelik a volt Csehszlovák államban élő cseh és szlovák államalkotó nemzet és az ország területén élő német és magyar nemzetrészek viszonyát, amit Edvard Beneš és kormányának 1945-48 között a Csehszlovák Hadsereg bevetésével a nemzeti kisebbségek kárára elkövetett durva erőszakos cselekményei okoztak.
Az 1948 – A hontalanságból a totalizmusba címmel megrendezett konferenciát levélben köszöntötte Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke is, akinek levelét Tarnai Tamás, a társszervező Kárpát-medencei Értékmentő Alap alapítóelnöke olvasta fel. Kövér szerint az első világháborút követő „korszakban a nemzeti kizárólagosság elvét valló államok – az etnikai alapon végrehajtott tömeggyilkosságoktól a különféle jogkorlátozásokig – semmitől sem riadtak vissza annak érdekében, hogy a területükön számbeli kisebbségben élő más nemzeti közösségeket elűzzék a szülőföldjükről, vagy megfosszák az önazonosságuktól. A Kárpát-medencében ennek legnagyobb vesztese a külhoni magyarság lett, vagyis a szülőföldjén élő hárommillió magyar ember, akiknek száz esztendővel ezelőtt az államhatárok átléptek a feje felett”.
A konferencia nyitóelőadásban Csáky Pál EP-képviselő az Európai Unió és a Beneš-dekrétumok címen foglalta össze azokat a kérdéseket, amelyekre a mai gazdasági, erkölcsi és politikai szemlélet vagy megítélés szemszögéből aggályokat vetnek fel a rendeletekkel kapcsolatban. Bármennyire is szeretnék elhitetni a cseh és szlovák történészek, hogy a dekrétumok már nem részei a két különvált állam jogrendjének, a valóság más, mert a bírósági eljárások soron a nem szláv lakosságot ma is hátrányos megkülönböztetés éri egy-egy ítélet során. Nem beszélve arról, hogy a német és a magyar nemzetrészekre kimondott kollektív bűnösség vádjával okozott mérhetetlen károk enyhítése, anyagi és erkölcsi jóvátétele még mindig nem történt meg. Ugyan a németek felé történt egy suta próbálkozás, és a cseh-német alapszerződésbe bekerült egy „félmondat” arról, hogy a cseh kormány „sajnálja”, ami a háború után a hárommilliós német kisebbséggel történt, de semmi olyat nem tartalmaz, ami az őszinte megbánásról, az áldoztok megkövetéséről és az anyagi jóvátételről szólna.
A magyar kisebbséggel szemben sem a cseh, sem a szlovák kormány nem jutott el arra a szintre, hogy a bocsánatkérés megtörténjen. Csáky Pál megítélése szerint, részben mi is hibásak vagyunk abban, hogy ez nem történt meg.
Zárásként megemlítette, hogy a szóban forgó elnöki rendeletekkel kapcsolatban az Európai Unió Petíciós Bizottságához két friss beadvány érkezett. Az egyiket egy érsekújvári szlovák állampolgár, a másikat pedig egy Ausztriában élő kettős állampolgár nyújtotta be, ezek értékelése és tárgyalásra való besorolása folyamatban van.
Vecsey Lajos martosi származású helytörténész, cseh állampolgár arra a tragikus eseményre emlékezett, amelynek áldozata 1945. augusztus 28-án az édesapja, id. Vecsey Lajos, volt martosi jegyző volt. Csak hetven év után sikerült teljes mértékben feltárnia édesapja halálának körülményeit, okát és azt az eseménysort, amely a tragédiához vezetett. Ebben a történetben is tetten érhető a világháború után a vegyesen lakott területeken berendezkedő új hatalom gátlástalansága, a megtorlás és a bosszú szándéka, a nyilvánvaló gyilkosság eltusolásának és a hozzátartozók megfélemlítésének az igyekezete.
A kirakatper, amellyel megpróbálták a gyilkosságot „jogosnak” beállítani, és az áldozatra hárítani, s ezzel a hozzátartozók: a feleség és a fia életét is ellehetetleníteni. A Vecsey család üldöztetése miatt Vecsey Lajos végül Csehországban telepedett le, s csak nyugdíjaztatása után tért vissza szülőfalujába. A martosi tragédia a mai napig megosztja a község polgárjait. Vannak, akik sajnálattal és részvéttel vannak édesapja és a család iránta, olyanok is akadnak azonban, akik ma is a gyilkost és a családját védelmezik.
Jerguš Sivoš szlovák történész, a Szlovák Nemzeti Emlékezet hivatalvezetője eddig minden évben előadója volt a konferenciának. Részben a hivatala, részben viszont a téma okán, amivel maga is foglalkozik, és amelyről már több könyvet is publikált: a háború utáni munkatáborok működése és a gyakran bírósági ítélet nélkül odakerült és dolgoztatott német, magyar és „kollaboráns” szlovák állampolgárok sorsa.
Idén a Pozsonyligetfalun működtetett munkatáborok elemzésével, a foglyok nemzetiségi összetételével és azok „bűneivel” foglalkozott. Sajnálattal számolt be arról, hogy a mai napig nem „teljes” a levéltáruk. A cseh és a szlovák állam szétválásakor megkötött megegyezések nagyon lassan és körülményesen valósulnak csak meg, mondta, így a szellemi vagyonnak számító levéltárak dokumentumai, a kényszermunkatáborok levéltári anyagai is hiányosan érkeztek hozzájuk.
Nyoma sincs náluk olyan dokumentumoknak, amelyeket a háború után a katonai hírszerzés felügyelete alatt a hazatérő hadifoglyok és civilek „szűrésére” tartottak fenn.
A munkatáboroknak álcázott táborokról csak egyetlen egy dokumentumot talált, de az is csak a Köpcsényi úton működtetett tábor tiszti és legénységi állományának személyi adatait tartalmazza. A dokumentum pontosítja a IV. Csehszlovák Hadserek 17. ligetfalui gyalogsági ezredének beosztottjait, és végre bizonyíthatóan benne szerepelnek azok a személyek is, akik a Bacušan-perben érintettek, és akiket több éves börtönbüntetésre ítélek. Sivoš úr ígéretet tett, hogy a két kormány arra illetékes hatóságainál sürgetni fogja a volt Csehszlovák Katonai Hírszerzés 1945 utáni levéltári iratainak a megosztását, és azoknak a szlovák Nemzeti Emlékezet Hivatalában való elhelyezését.
Szabó József civil kutató, aki a pozsonyligetfalui tragédia egyik jeles feltárója, előadásában szervesen kapcsolódva Jerguš Sivoš beszámolójához elmondta, négy terület az, amelyre a kutatása összpontosul.
Első és legfontosabb a gyilkosságok tényének bizonyítása és az áldozatok számának megállapítása, ami jelenleg még ismeretlen és a dokumentumokban is csak becsült adatokra leltünk (534).
Szabó szerint ebben segítségünkre lehet a Bacušan per kapcsán 1947-ben megtörtént kihantolások jegyzőkönyve, amely feldolgozás alatt áll. A második terület a kihantoláskor megtalált áldozatok áthantolási helyének pontos meghatározása. Erre a 2020-ban tervezet emlékmű felállítása miatt lesz szükség, minél hamarább. A harmadik terület, a még fellelhető tömegsírok megtalálása, ugyanis nemcsak ligetfalun zajlottak pogromok. Szabó a csehországi eseteket hozta fel példaként, és megítélése szerint a Nyugat-Szudéta-vidéken a posteloprtyi (Postberg) vérengzés után a pozsonyligetfalui vérengzés tűnik a második legnagyobb tömegmészárlásnak, amelyet a csehszlovák katonák a frontvonalak nyugat felé tágulása kapcsán elkövettek.
Kutatásai során 151 ilyen esetről szerzett tudomást. (Nagy szükség lenne a magyar-szlovák katonasír-gondozó egyezményre, amely a kutatásokat és az esetleges exhumálások igénylését segíthetné.) Említést tett továbbá az itt történt kivégzések fotó- és egyéb dokumentációjának a felkutatásáról is, amivel az elkövetkezőkben tovább szeretne foglalkozni. A konferencia résztvevőinek több a TASR-től kapott „ajándékfelvételt” is bemutatott, ezek egyike Eduard Kosmel, a legnagyobb szlovák tömeggyilkos eltitkolt fényképe volt, aki tettei ellenére szédületes katonai karriert futott be a szocializmus idején. A civil történész hosszan és részletesen elemezte Benešnek a katonák előtt mondott 1945. májusi és júniusi lázítóbeszédét, amelyekben különösen gyakran szerepel a németek és magyarok likvidálására való felszólítás. Igaz ugyan, hogy a cseh nyelvben létezik a likvidálás szónak egy enyhébb értelmezése, mint a fizikai megsemmisítés, a fellelt dokumentumok azt bizonyítják, hogy Edvard Beneš felszólításait pogromok követték – a cseh becslések szerint 30 ezer, a német becslések szerint összesen 300 ezer emberáldozattal. Lásd 1945 májusában a Szudéta-vidéken elkezdődött vérengzéseket, majd 1945. június 19-én a Přerovban indult és 1945 augusztusáig Ligetfalun tovább folytatott valószínűleg nem 534, hanem újabb ezres számjegyű ártatlan áldozattal.
A konferencia következő előadója, Dunajszky Géza helytörténész gyermekkori visszaemlékezéseiben arra szerette volna felhívni a figyelmet, hogy a frontvonal nyugatra haladásával a háborús ütközetek befejezését követően nemcsak a magyar és német hadifoglyok, illetve a „náciknak” ítélt civilek, köztük gyermekek és asszonyok módszeres kivégzése kezdődött el, hanem folytatódtak az erőszakos halálesetek a kitoloncolások (halálmenetek), kitelepítések, kényszermunkára ítélések során, de az erőszakos reszlovakizáció és a „malenkij robotra” történt elhurcoltatások idején is. Különösen az utóbbi esetben a szovjet gulágokban, mintegy 6800 felvidéki magyar és német lelte halálát. Saját családja példáján is szemléltette az áldozatok számának növekedését és az elhalálozások okát.
Arról is beszélt, hogy ennek a németekkel és magyarokkal szembeni lelketlen bánásmódnak a gondolata Beneš kormányának melyik ülésén születtek. Az 1945. december 4-én tartott ülés jegyzőkönyvében Beneš kormányának tagjai úgy beszélnek rólunk, magyarokról, mint a barmokról, akiket el lehet hajtani a „legelőiről” a „karámon kívül és belül” bárhová, átnevelésre, igavonásra foghatók, és minden eszközzel arra kényszeríthetők, hogy új gazdáik szolgálatában álljanak. A jegyzőkönyv végén a kormány szlovák tagjaira bízzák a végrehajtási törvény kidolgozását, amiről már százszor meggyőződtünk, hogy kegyetlenebb volt, mint a csehek németekkel szembeni retorziói. Még szerencse, hogy Beneš és a kormánytagok agyszüleményeinek a magyarság keményen ellenált, és a rövidtávú céljaik nem sikerültek.
Szomorúan kell azonban tapasztalni, hogy ami 1945-ben nagyszüleink és szüleink ellenállása miatt nem sikerült: az identitásunkat megtörni, az ma Beneš és Husák utódainak kényszerintézkedések nélkül is sikerül.
A konferencia utolsó előadója Tóth Endre Csehországban élő felvidéki származású történész volt, aki több cseh egyetemen tanít. Tóth Endre témája a nemzeti kisebbségek Csehszlovákiában 1938-45 között volt. A történész kutatásai során olyan elnemzetietlenítő dokumentumra lelt, amelyet sehol eddig nem olvashattunk a Csehszlovákiában élő nemzeti kisebbségekkel, pontosabban ezen nemzetrészekkel kapcsolatban. A dokumentum többek között fontosnak tartja a németek és magyarok anyaországukkal való közvetlen érintkezésének megszüntetését, és saját érdekükben a határmenti régiókból való kitelepítésünket, továbbá egy külön identitás felvételét javasolja nekik.
Hogy érthetőbb legyen, arról van só, hogy szlovmagyar és csehgermán öntudat kialakítását szorgalmazza a német és magyar iskolákban, vagyis tudatos elszlávosítást ír elő az iskolák oktatási tervében. Az indoklása olykor megmosolyogtató, máskor bicskanyitogató. Tudvalevő, hogy Beneš 1916-ban még arról értekezett, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiának azért nincs helye Európa térképén, mert a K und K a nemzetiségek olvasztótégelye, 1945-ben a cseh nemzetállam kialakítása érdekében viszont már az ellenkezőjét igyekszik bizonyítani. A szülők meggyőzésének érdekében elsősorban gazdasági érveket hoz fel. Ugyanaz az érv, mint a husáki időkben vagy sajnos, most is. Látható, hogy már akkor sem a tudásra, a nyelvek egyenlőségére helyezték a hangsúlyt, hanem a szláv érdekek miatt a németek és magyarok beolvasztására. Ma már tudjuk, mennyire hibás ez az elmélet. Mégis akad német vagy magyar, aki ezt a maszlagot beveszi, és eszerint cselekszik.
Összegzésként elmondható, hogy a konferencia valamennyi előadása több új, eddig nem hallott vagy látott dokumentumokkal, és ezek alapján teljesen új ismeretekkel szolgált. A konferencia egyik résztvevőjének, egy kárpátaljai diáklány egy mondatba sűrítette az ötórás konferencia számára nyújtott élményét és eredményét.
A konferencia a pozsonyligetfalui BS-6-os erődnél elhelyezett emléktábla megkoszorúzásával ért véget, ahol a résztvevők elhelyezték a gyász és az emlékezés virágait. A rövid emlékműsorban Molnár László és Bognár László előadóművészek működtek közre. A megemlékezés és az áldozatokra való emlékezés fontosságáról Csáky Pál európai parlamenti képviselő mondta el gondolatait.
